Századok – 1967

Korreferátumok - R. Várkonyi Ágnes: A Történelmi Társulat megalakulásának előzményeihez 1185

1186 R.VÁRKONYIÁGNES illusztrálja és igazolja a fennálló rendet, míg nem szolgál többre mint a kiváltságos rétegek dicsőítésére és mulattatására, addig a történészek társulása sem léphetett ki a megvalósulás színterére, a jámbor óhajok és a műhelyfalak között kigondolt tervek világából. Csak a kor követelménye teremtheti meg a történettudósoknak közös munkára, közös célokkal összefogó életképes közösségét. Ilyen helyzetbe került a polgári átalakulás küszöbén, az önálló nemzettéválás teremtő pillanatait élő országban a múltbatekintés tudománya. A reformkor olyan feladatok elé állította, amelyek megoldására az íróasztala mellett elszigetelten körmölgető történettudós egymaga nem elegendő. Am a történettudósok olyanfajta tömörülését, mely a steril tudományosság hamis szólamaival tér ki e feladatok elől, a korszak nem vállalja. Amint legutóbb Tilkovszky Lóránt tanulmányában kimutatta — a reformkor elvetélte azt a társulati kezdeményezést, mely a jelent kirekesztette volna a történettudomány érdeklődésének köréből. De ösztönözte és felnevelte azt a történészközösséget, mely társadalmi elhivatottsággal, haladó történetszemléleti elvek jegyében kereste a közös munka formáit. Míg az első kezdeményezés nem vonzotta a kor történetíróinak jelentősebb képviselőit, az utóbbi olyan történetírók nevéhez fűződik, mint Péczely József, Wenzel Gusztáv, Teleki József, Rómer Flóris, Horváth Mihály, Vasvári Pál — hogy néhány kiragadott, de korántsem ötletszerűen kiragadott nevet említsünk meg. A történészek e közössége a Természettudományi Társulaton belül vert gyökeret. A Magyar Orvosok és Természetkedvelők vándorgyűlésein megfogant elgondolás először a kolozsvári vándorgyűlésen öltött testet, ahol is a történettudomány a természettani, földrajzi, csillagászati és archeológiai szakosztályban kap helyet. A szakosztály elnöke Kemény József, titkára Wenzel Gusztáv, tehát vezetőségében a történészek kerültek többségbe, míg a természettudományokat a másodelnök, Jedlik Ányos képviselte. Hamarosan azonban a szakosztály kettéválik, és az utolsó reformkori vándorgyűlésen, Sopronban, 1847-ben már külön sectio az ún. „archeológiai osztály", amely a régiségtant, a történettant és a statisztikát foglalja magába. Vajon ebben a szervezeti keretben a történészek társadalmi közössége megerősödhetett-e, nem került-e egészségtelen alárendelt viszonyba a természettudományokkal? Látnunk kell mindenekelőtt, hogy a történettudomány és a természettudományok közös szervezete nem magyar sajátosság. A XIX. század első felében a tudósok társulásait csak a társulati eszme szülőföldjén, Németországban jellemzi a szakágazatok szerinti különállás. Franciaországban a Congrès Scientifique, vagy Olaszországban a Congresso dei Scienziati még közös szervezeti kerete a tudományok különböző területeit művelőknek. Éppenséggel jellemzője a kor tudományos életének, hogy a természettudományok vagy a társadalomtudományok művelői nem zárkóznak még szakmájuk bástyái mögé, kapcsolatot teremt közöttük a régi enciklopédikus hagyomány, a differenciálódás hiánya, főleg pedig annak a nagy társadalmi feladatnak, a polgárosulás kiteljesítésének közössége, melyet minden tudományág művelője magáénak vallott. A Természettudományi Társulat keretéi között meginduló történészi közösségi munkát olyan törekvések jellemezték, melyek a Történelmi Társulat legjobb hagyományaivá lettek. A vándorgyűléseket a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók kezdeményezték, de jelentőségét a történészek azonnal felismerték és sikerrel állí-