Századok – 1967

Korreferátumok - Kosáry Domokos: A Társulat társadalmi bázisa és annak hatása a történetszemléletre 1177

A TÁRSULAT TÁRSADALMI BÁZISA ßS HATÁSA A TÖRTÉNELEMSZEMLÉLETRE 1179 ban mérsékelt, közvetítő, bár túlsúlyban inkább 67-es álláspontot képviselt. Ezt az tette lehetővé, hogy társadalmi és nemzetiségi vonatkozásban alapjában véve mindkét tendencia ugyanazon nemesség osztályuralmát és nemzeti hegemóniáját akarta, más-más úton, biztosítani. Az újabb kutatások világosan kimutatták, hogy Thaly Kálmán, szakmai hiányosságaitól eltekintve, a múlt megítélésében függetlenségi politikusként sem mutatkozott haladóbbnak, mint 67 hívei. A harmadik fő jellemző, ezzel összefüggésben, a nemzeti hegemónia történeti igazolására irányuló törekvés, a régi Magyarország határain belül. A Társulat és a Századok ezt is árnyaltabban, finomabb eszközökkel igyekezett megfogalmazni. Ipolyi Arnold viszonylag konciliáns hangon beszélt a nemzeti egységről és arról, hogy Magyarországon a különböző etnikumok nem álltak egymással harcban, meg hogy Magyarország történetét nem a nem-magyarok kizárása, hanem inkább beengedése, az „idegenek felvétele" jellemezte, persze magyar vezetés alatt. Thaly Kálmán mármarosszigeti beszédében (1889) már élesebben hangsúlyozta, hogy a történelem adja azon „összetartó vaskapcsokat", amelyek „e különféle fajoktól lakott ország oly számos nemzetiségét egységes nemzetté" tömörítik, és amelyek nélkül „az egész könnyen szétbomolhatnék". Pulszky Ferenc alelnöki beszédben (1893) azért javasolta a nemzet „összes életének", tehát a politikai eseményeken túlmenően anyagi és szellemi fejlődésének is feltárását, mert szerinte mindez együtt tette képessé a nemzetet arra, hogy az „idegen, gyakran ellenséges" elemeket beolvassza vagy maga mellé állítsa. Szilágyi Sándor 1898-ban azzal lép fel a Nyugat-Európából importált, „kozmopolita" eszmék ellen, hogy ezek éppen ezt a „szétzüllés ellen" védő, egységes nemzeti történelmet veszélyeztetik. A különböző megfogalmazások mögött mind ott van az „egységes politikai nemzet" fikciója és a nemzeti hegemónia igénye. A köznemesi szemlélet hagyományainak továbbélését, utóbb, elősegítette a nemesség történelmi .szerepének ellentmondásossága, kétarcúsága is. A nemesség, mint 1848/49 vezető osztálya, azokhoz is szólni tudott, akik a nemzeti múlt haladó, forradalmi hagyományait kutatták. Mint kiváltságok makacs védője pedig, évszázadokon keresztül, azokhoz is, akik saját koruk forradalmaitól megrettenve a konzervatív receptet keresték az uralkodó osztály jelene és jövője érdekében. Hogy a régi maradványok elleni küzdelem miként alakult a felszabadulás után, arról nem kell itt szólanunk, mivel történetírásunk e szakaszával külön előadás foglalkozik. Utalnunk kell azonban arra, hogy ez a nemesi terhelésű polgári nacionalizmus a két világháború közti korszak történetírásában nagy mértékben tovább érvényesült. Igaz, e történetírás, témáit vagy személyi összetételét tekintve, polgáribb jellegű volt a korábbinál. 1919 után azonban a polgárság is átkerült az ellenforradalmi nacionalizmus oldalára. Ennek talaján nőtt fel a hazai történetírás minden „hivatalosan" szóhoz jutó irányzata. A Társulat és a Századok ezúttal sem a szélső változatokat, hanem a középutat, illetve, ezen belül, a szellemtörténettel szemben is a köznemesi hagyományt képviselte. A konzervatív reform mintaképét sem annyira Széchenyiben, hanem. Szekfűtől eltérően, 1790 nemesi mozgalmaiban próbálta megtalálni (1923), és Szabó Ervin bírálatával szemben szükségesnek tartotta a nemességet megvédeni. Zárjuk le azzal, hogy azon történészek életművében, akik egy évszázaddal ezelőtt a Magyar Történelmi Társulatot létrehozták, nem a számonkérliető hiány a lényeges, hanem ami akkor új volt és bátor előre lépés: az új