Századok – 1967

Molnár Erik emlékezete - Pach Zsigmond Pál: Molnár Erik emléktáblája előtt 1117

1118 PACH ZSIGMOND PÁL; MOLNÁR ERIK EMLÉKTÁBLÁJA ELŐTT Amikor az 1956-os ellenforradalom időszakában magatartásával azt sugallta, amit később egyik híres előadásában így fogalmazott meg: a történelem a maga alapvető kérdéseit az osztályharc szempontjából teszi fel. Az igazi kérdés most is ez: kivel tartsunk, — azokkal-e, akiknek tevékenysége tudatosan vagy öntudatlanul a kapitalizmus helyreállítására irányul, — vagy pedig azokkal, akik a hibákat kijavítva, tovább akarják építeni a szocializmust. Amidőn 1958-—59-től fogva — amikortól az imperializmus politikai és propagandagépezete újabb erőfeszítést tett, hogy megpróbálja a nacionalizmust felszítani Közép- és Kelet-Európában, s ennek egyes szocialista országokban kezdtek jelei is mutatkozni, — nyilvános és intézeti előadásoknak, vitáknak, beszélgetéseknek hosszú sorában ragadta meg a kérdést, minden korábbi fellépésénél határozottabban szállva síkra a nacionalizmus maradványai ellen a közgondolkodásban, a történettudományban, — a maga haj láthatatlan , makacs, túlzástól sem ment módján, szilárd, internacionalista elvi alapján. Amikor a legutóbbi években a nem kevésbé döntő fontosságú kérdés: a marxizmus szövetségi politikája történeti kialakulásának szentelte kutatásai zömét, — tanulmányaiban és beszélgetéseiben újabb és újabb oldalait villantva fel a problémakörnek, Marx, Engels és Lenin ujabb és ujabb szempontjaira, történeti megjegyzéseire hiva fel a figyelmet, — élete ez utolsó művén mindvégig munkálkodva. A kép, amikor 1965 őszén, a bécsi nemzetközi történészkongresszuson az előadását követő vitában, ott ült a bécsi egyetem előadótermének padjában, s szorgalmasan jegyzett; majd szabatos biztonságú, higgadt, de a marxizmus szenvedélyétől és a marxizmus hirdetésének szenvedélyétől átfűtött, franciául is tömör-korrekten csengő mondataiban adta meg a frappáns választ; másnap pedig, egy még hevesebb légkörű vitaülésen elnökölve, emelkedett hangú zárszóban tett hitet a forradalmak történetformáló jelentősége mellett, — olyan módon és tartalommal, hogy az barátban és harcostársban lelkesedést, ellenfélben és ellenségben is tiszteletet parancsolt: a tudomány, a meggyőződés iránti tiszteletet. A kép, amikor 1966 tavaszán, a Magyar Történelmi Társulat legutóbbi közgyűlésének elnöki megnyitójában — hiszen ő látta el az elnöki funkciót a Társulat 100 éves történetének utolsó decasában — elvi értékelést adott történettudományunk utóbbi éveinek eredményeiről és problémáiról, s megjelölte a következő évek fő feladatait, — többek közt 1967 évfordulóinak: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának megünneplését, a Magyar Történelmi Társulat centenáriumának megünneplését, amelyekből kész volt méltó részt vállalni. Ezeket az évfordulókat azonban már Molnár Erik elvtárs nélkül kell megülnünk, s Intézetünk további fejlődésének feladatait is nélküle kell megoldanunk. Vagy inkább: személyes részvétele, irányítása, közreműködése nélkül ugyan, — de az ő tevékenységét, életútját folytatva, páratlanul gazdag tudományos hagyatékának szellemében, —az alkotó marxizmus—leninizmus szellemében, amelynek kiemelkedő magyar reprezentánsa volt. Amidőn most emléktábláját avatjuk, nem emlék ő a mi számunkra, hanem élő valóság. Amikor nevét kőbe vésve olvassuk, eleven arcát, alakját látjuk. Úgy érezzük, itt van és itt is marad velünk, mint atyai barát, tanácsadó és örök útitárs.