Századok – 1966

Történeti irodalom - Károlyi Mihály: Egy egész világ ellen (Ism. Horváth Zoltán) 973

974 TÖRTÉNETI IRODALOM mítsuk a küzdelemhez." Ekkor — de csakis ekkor — válik Károlyi Mihály szellemében és hitében a haladó politikusból forradalmat kívánó, forradalmat akaró államférfivá (ha az a jelző, hogy „forradalmár" nem is pontosan illik rá). Szövevényes és cseppet sem könnyű út az, amely ebben a könyvben feltárul — és szépítés, de torzítás nélkül tárul fel. Maga a sok tekintetben ellentmondásos hagyományokra visszatekintő család is hányódik a császárhű lojalitás és a reformkori ellenkezés, a feudális társadalmi helyzet és a liberális fejlődés között, s a légkör, amely a fiatal Károlyi Mihályt körülveszi, formálja, ugyanezekkel a belső feszültségekkel van tele. Egyik alapjellegzetessége ennek a világnak, hogy politikai szemléletre és világnézetre, királyhű lojalitásra, vágy Kossuth-barát függetlenségi érzelmekre való tekintet nélkül, a család élete a legnagyobb anyagi jólétben és gondtalanságban telik. Semmiféle családi legendában nem szerepel olyan emlék, hogy a „forradalmár" Károlyi Györgyné Zichy Karola pédául, aki Haynau parancsára hagyta el Magyarországot, külföldön anyagi gondokkal küzdött volna. Sőt, ismeretes, hogy vagyona és jövedelme felett szabadon rendelkezve, valóságos udvart tartott Franciaországban, illetve Svájcban, gyakran segített is nyomorgó emigránsokon(

— kuruc magatartásának nem volt semmiféle vonatkozásban „demokratikus" tartalma. Az a Károlyi Sándor, aki oly döntő szerepet játszott Károlyi Mihály életében, s akiről fenntartás nélküli tisztelettel, sőt szeretettel és hálával szól, maga is mint szabadságharcos katona kezdte pályafutását és 1861-ben a határozati párt egyik legszélsőségesebb tagja volt (mint ez Jósika Miklóshoz intézett leveleiből kiderül). De a kiegyezés után egyre vesztett radikalizmusából, ós mikor Mihály unokaöccsét nevelte, megmaradt ugyan nagykultúrájú ós messzetekintő embernek, de ekkor már mórhetetlen vagyonú feudálisklerikális főúrrá lett, s a szövetkezeti mozgalom torzult formájának megvalósításáért szállt síkra, miközben a Szent István Társulat legfőbb patrónusa s a magyarországi antiszemita-klerikalizmus egyik elindítója lett. (A jegyzeteknek lett volna feladata rámutatni, hogy ez a Károlyi Mihály életében oly fontos szerepet játszó mágnás azonos Ady Endre „Kártevő Sándor"-ával, s azzal, aki ellen Károlyi későbbi harcostársai, a radikálisok, Jászi és főleg Szende Pál a legélesebben harcoltak. Károlyi Mihály ettől függetlenül tisztelhette benne egyik legfontosabb szellemi mentorát, de nekünk látnunk kell, hogy milyen eredetűek a hatások.) Károlyi Mihály úgy látja, hogy Sándor nagybátyja egész életét a közjónak szentelte, de a valóság az, hogy Károlyi Sándor egész életének (a század végén) célja a fennálló társadalmi rend fenntartása, a városi kapitalista-merkantilista fejlődés meggátlása, s így Magyarországnak a világ fejlődésével szemben való további lemarasztalása volt. Ez a cél — függetlenül a személyes jó- vagy rosszakarattól — objektíven „kártevő" volt, s ha végig követjük a történelem alakulását, rá kell döbbennünk, hogy Károlyi Sándor programja magában foglalta (persze a brutalitástól ós különítményes kurzusszellemtől menten) az 1919 utáni ellenforradalom, főleg a konszolidálódó kurzus hirdetett eszméit. Azért kell erre nyomatékkal rámutatni, mert ezen keresztül demonstrálható a legplasztikusabban, hogy milyen nehéz és bonyolult volt az út, amelyen Károlyi Mihálynak végig kellett menni ahhoz, hogy azzá legyen, akinek ma tiszteljük: a magyar demokratikus átalakulás legkimagaslóbb harcosává a dualizmus utolsó két évtizedének hivatalos politikusai között. Mert (csak egy példa a kínálkozó rengeteg közül) miközben Károlyi, mint egy országos párt vezetője, nem tehet egyebet, mint hogy a háború legalábbis tisztességes helytállással való végét (ha ugyan nem győztes befejezését) hirdesse célként, saját maga tudja, hogy a háború vereség nélküli befejezése a magyar (és német) uralkodó osztályok megerősödését jelenti. Tudja, hogy Tisza még 1916-ban azt a kijelentést tette, hogy „határainkat megvédtük, s a háború után határainkon belül semmi sem változik". S ha a Monarchia nem megverten kerül ki a háborúból, akkor sem nemzetiségi kérdés, sem a demokrácia többi problémája sem oldható meg a humanizmus szellemében. De ugyanakkor Károlyi — már 1916 elején ! — azt írja a Világban, hogy a háborút követő idők problémáinak megoldására „a kapitalizmus egymaga nem lehet elegendő" és feltétlenül „igénybe kell majd venni egyes kollektív termelő szerveket". Persze, a nemzetiségi kérdés rendezésére vonatkozó elképzelések is természetszerűen korlátozottak, mert hiszen még a legradikálisabbnak számító Jászi Oszkár elképzelései is erősen idejüket múltak voltak már a háború előtt is. Károlyi (ez is valahogy a család radikális-függetlenségi hagyományain keresztül jutott el hozzá) sokáig abban a hitben élt, hogy a nemzetiségi kérdés leghaladóbb megoldását Kossuth konföderációs terve vetette fel (41.1.), holott tudott ma már, hogy (bármennyire is tiltakozott jóformán az egész magyar társadalom már Kossuth terve ellen is) ennek teljes megvalósítása sem oldotta volna meg a magyar határokon belüli kérdéseket.