Századok – 1966
Tanulmányok - Mályusz Elemér: Krónika-problémák 713
К ßÖNIK A-PEOBLÉMÂK 743 ki, amelyekkel érintkeztek. Csatákról és háborúkról a hazatérő katonák számoltak be nekik, a megbízhatóság pedig ezeknek nem volt erős oldaluk. Kétyi Jánosnak a leírásain általában érzik a nagyot mondó harcosok túlzása, a Zürich táján vitézkedők felülmúlhatatlan hősiességének dicsőítésén pedig különösképpen, hiszen itt még azt is megtudjuk, hogy az ellenfél hogyan könyörgött németül életéért, a magyar vitéz pedig amúgy huszárosán mit felelt neki. Bőségesen vettek át a ferences krónikások részeket a népi mulattatók, a Spielmann-ok költői elbeszéléséből is. Magyar énekesektől származó anyagra ugyan nem következtethetünk két ferences írónk munkájában, ebbe a kategóriába sorolhatjuk azonban, ami a hitelességet illeti, a Szt. Lászlócsodáról szóló epizódot. Ez nem világi énekes szerzeménye, hanem egyházi eredetű, azonban keletkezése nem kevésbé a költői tevékenység fogalmába tartozik. Többnyire felületes és megbízhatatlan hírekből merítettek a ferences történetírók. Ilyen jellegűek lehettek volna éppen az előkelő körökből származó információk is, amelyek államtitkokat tartalmaztak. A megbízhatóság nem a születés kiváltsága. Tény azonban, hogy a mindennapi élet apró mozzanatai inkább csábítanak túlzásra, a tények figyelmen kívül hagyására, mint a nagy események, amelyek mintegy súlyukkal a valóság tiszteletére kényszerítenek. Ugyanakkor volt az események könnyed kezelésének egy következménye, amely új színt hozott a történetírásba: a stílus élénkebbé, az elbeszélés frissebbé válása, a novellaszerűség térhódítása. Nem egyszerűen azzal vált ilyenné a történetírás, mert népi informátoroktól nyerték az írók híreiket. Sokkal inkább, mert az írók más közönséget láttak maguk előtt, mint a bencés és ciszterci rendből származó elődeik, ők a népnek, tehát szélesebb társadalmi rétegnek írtak, ahogyan mint prédikátorok is ahhoz intézték szónoklataikat. Prédikálás és történetírás találkoztak, s mert a történeti művektől azt várták a prédikátorok, hogy számukra jól használható anyagot tartalmazzanak, a historikusok rajta voltak, hogy ilyent nyújtsanak. Nem mondhatjuk, hogy új olvasóközönség megjelenése idézte elő a változást, mivel mint olvasó az új városi réteg, amellyel a koldulórendek foglalkoztak, még nem jöhetett szóba. Végső fokon azonban mégis a reá való tekintet kényszerítette a történetírókat, hogy ízléséhez, kezdetleges tanultságához alkalmazkodva írjanak. A történetírás azzal, hogy ismét anekdótaszerű lett, az elbeszélésben örömét lelte, és a szórakozó vágy kiszolgálására törekedett, korábbi fejlődési fokra esett vissza. Elhomályosult az a már tudatosulni kezdő hivatásérzete, hogy igazi feladata a történelmet mint anyagot belülről egységesíteni, a történeti folyamatot megragadni és értékelni. Ehelyett a legkülső-Jegesebb tárgyalási modor általánosult, az események egymásután elmondásának az elve, a korábbi itáliai történetírást jellemző kezdődő realizmust pedig a legnaivabb transzcendentalizmus váltotta fel. Primitívebbé válásával egyidejűleg a koldulórendek körében honos történetírás viszont bővült a régi művekből hiányzó elemekkel is, amennyiben éppen úgy helyet kapott benne a színes, sokoldalú, feszültségek és ellentétek közt mozgó élet, mint a megkötöttségeitől szabaduló egyes ember egyénisége. A provinciális és Kétyi János művei felfogásban, szellemben, tárgyalási modorban egyaránt megegyeznek az átlagos ferences történetírók munkáival. Ami ezek mellett értéküket csökkenti, ai az a körülmény, hogy ők a hivatalos magyar történetet folytatták. Nem a köznépnek írtak, hanem az udvar, az ország legműveltebbjei részére. Engedményt tehát nem volt szükséges ten-3*
