Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Munk Károly kandidátusi disszertációjának vitájáról (Vida István) 653

656 KRÓNIKA A disszertáció helyesen bírálja az 1948-ban elkezdődő, a személyi kultusszal kapcsolatos torzításokat. így többek között pl. a párttag tisztek többségének megbízhatatlanná nyilvánítását. Nem egészen helyes azonban az az értékelés, amelyet a szerző a Katonai Albizottság 1948. szeptember 10-i üléséről ad. Farkas Mihály, aki augusztusban vette át a Honvédelmi Minisztérium vezetését, a hatalomért való tülekedésről beszélt, szavai Pálffy Györgyhöz, Sólyom Lászlóhoz és Illy Gusztávhoz szóltak. Farkas fellépése lényegében annak bejelentése volt, hogy a hadseregben a pártvezetés ezentúl döntően az egyszemélyi vezetést jelenti ós a pártnak semmiféle katonai bizottságra vagy albizottságra nincs szüksége. Farkas Mihály 1948-ban híve volt a pártszervezetek feloszlatásának. A Politikai Bizottság elé kerülő előterjesztést a Szervező Bizottság megvitatta, amelynek szintén Farkas Mihály volt az elnöke, és itt olyan egyöntetű volt a felzúdulás a feloszlatás kifejezés ellen, hogy Farkas Mihály jobbnak látta, az átszervezés kifejezést alkalmazni, ez a szó került be a párthatározatba. Álláspontját azonban továbbra is fenntartotta, s ez az oka, hogy miniszteri rendeletben újra a feloszlatás kifejezést használták. Otta István felszólalásában helytelenítette, hogy a szerző a néphadsereget és a szocialista hadsereget azonosítja ós így a felszabadulás utáni honvédséget egeszen 1949-ig nem tekinti néphadseregnek. Véleménye szerint a néphadsereg szélesebb fogalom, mint a szocialista hadsereg, és magában foglalja a népi demokratikus hadsereget is. Kifogásolta, hogy a szerző a hadsereg jellegének meghatározásánál egyedül a tisztikar összetételéből indul ki. A hadsereg jellegét az államhatalom jellege determinálja, s 1945 után a népi demokratikus államhatalom nyomán a hadsereget joggal tarthatjuk néphadseregnek. Nem értett egyet a szerzővel abban, hogy az Í 945-ös tiszteket egyöntetűen régi összetételű, reakciós tisztikarnak tekinti. Utalt arra, hogy a tisztek önkéntes jelentkezés alapján kerültek a néphadseregbe, s ettől a fasiszta tisztek egyrósze távol tartotta magát. Ugyanakkor volt a tiszteknek egy olyan része is, amely már a háború alatt önként otthagyta a Horthy-hadsereget, legnevesebb képviselőjük Pálffy György volt, aki politikai indítókokból már a 30-as években kilépett a Horthy-hadseregből. Rámutatott arra, hogy ezen kívül más források is voltak, amelyekből a néphadsereg új tiszteket kapott. Az MKP pl. tudatosan küldött régi párttagokat a hadseregbe. A tisztikarhoz lehet számítani a nevelő tiszteket is, bár nem rendelkeztek rendfokozattal. Számosan kerültek be a hadseregbe a hadifogságból hazatérő, antifasiszta iskolát végzett tisztek is. Otta István annak a meggyőződósének adott hangot, hogy az 1945-ös tisztikar politikai magatartása szempontjából már lényegesen különbözött a horthysta tisztikartól. Elismerte, hogy 1946 tavaszáig a hadseregben számos reakciós tiszt is teljesített szolgálatot, s a felső vezetésben számos Horthy-restaurációt óhajtó tisztet lehetett találni, de a legénység körében akkor már fasiszta propagandát nem lehetett folytatni, s lényegében nem volt olyan egység, amelyet a fasiszta tisztek befolyásuk alatt tartottak volna. Kiemelte, hogy a párt két lényeges intézményt tartott a kezében — a nevelőtiszti rendszert és a Katonapolitikai Osztályt —, amellyel komoly befolyást gyakorolt az egész tisztikarra. Befejezésül Otta István a disszertáció belső periodizációját tette szóvá. Münk Károly válaszában ^köszönetet mondott az opponenseknek fáradozásaikért, s elmondotta, hogy mindenekelőtt olyan kérdésekre kíván reagálni, amelyek még megoldatlanok. Első helyen Rákosióknak a tisztikarról alkotott véleményét említette. Az első katonai konferencián a felső pártvezetés helyesen bírálta a hadsereg kommunistáit azért, mert elzárkóznak a tisztek megnyerése elől, s felhívta a figyelmet a tisztek irányában folytatandó körültekintőbb politizálásra. Ugyanakkor 1948-ban, amikor a hadseregen belüli kulcspozíciók már a kommunisták kezében voltak, а felső pártvezetés a tisztikar jelentős részét megbízhatatlannak minősítette. Ennek magyarázata ma még felderítetlen. A másik problematikus kérdés a Katonai Bizottság értékelése. Jelezte, hogy véleménye szerint Farkas Mihály elmarasztaló véleménye egyéni törekvéseiből következett, mert ő szeínólyi hatalmát látta veszélyeztetve, és azért szorította háttérbe a Bizottságot. Magáévá tette opponensei azon észrevételét, hogy а IV. katonai konferenciának a pártszervezetek feloszlatásáról szóló határozatának jelentőségét eltúlozza. Jelezte, hogy a határozat magyarázatát maga is az akkori vezetők elméleti gyengeségében látja. De továbbra is fenntartotta azon nézetét, hogy a pártszervezetek gyakorlati felszámolása hiba volt. Nem fogadta el Lackó Miklós bírálatát, mely szerint a disszertáció átveszi Rákosiéknak azt az 1948 nyári álláspontját, hogy a „hadseregért folyó harc a következő periódusban az ellenség részéről minden bizonnyal erősödni fog". Rámutatott, hogy Rákosióknak ez a megállapítása a Katonai-politikai Csoportfőnökségre vonatkozott, amelynek fő feladata a hadsereg kémek, diverzánsok, szabotőrök elleni védelme volt. S ez a megállapítás abban az időszakban alapjában véve helyesnek bizonyult.