Századok – 1966
Tanulmányok - Sz. Ormos Mária: A fegyverkezés kérdése az európai diplomáciában Hitler uralomrajutása után (1933–34) 400
410 SZ. ORMOS MÁRIA vagy háborús fenyegetés esetén a párt és szervezetei követőiket általános sztrájkra szólítanák fel. A párt 1934-ben is elítélte a status quo „mindenáron1 való" fenntartására irányuló politikát, és a leszerelés mellett tört lándzsát. Az angol parlamentben 1933-ban csak két képviselő, a munkáspárti Attlee és a konzervatív Churchill emelte fel szavát az ellen, hogy a Németországban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyva Anglia továbbfolytassa a németekkel való egyezkedés politikáját. Bár témánkon kívül esik, mégis utalnunk kell arra, hogy az angol miniszterelnök genfi szereplése másnapján John Simon külügyminiszter társaságában Rómába utazott, hogy Mussolini korábban felvetett négyhatalmi paktumtervéről tárgyaljon.1 9 A március 19-i hivatalos római közlemény szerint Mac-Donald és Mussolini megegyeztek abban, hogy javasolják a négy nyugati nagyhatalom: Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország szoros kooperációját s a békeszerződések felülvizsgálatára irányuló tárgyalások megkezdését.20 \ MacDonald lépései nehéz helyzetbe hozták Franciaországot s több szempontból keresztezték a francia diplomácia megkezdett lépéseit. Ami a leszerelést illeti, a francia katonai tényezőktől semmi sem állt távolabb, mint hogy hozzájárulnak a francia haderő tervezett lényeges csökkentéséhez. A kormány azonban ezt az álláspontot különféle belpolitikai okok miatt nem képviselhette. Mint már említettük, Hitler megjelenésének hatására világméretű átcsoportosulás kezdődött az egyes osztályok, pártok, s ezen át az államok politikájában. A tőkés országok közül a legkorábban ez a folyamat a legközelebbről érintett Franciaországban indult meg, 1933 — 34-ben azonban még csak odáig jutott, hogy a pártcsoportosulások — a Francia Kommunista Párt kivételével — általában kétfelé szakadtak, ha ez a szakadás formailag több esetben nem is mutatkozott. A szélsőjobboldalnak és a centrumnak megvoltak a maga kifejezetten nácibarát, fasiszta, vagy a németekkel kooperálni kívánó elemei s ugyanakkor — többségben — az intranzigens németellenes emberei; a hagyományos radikális egyezményes politikával szemben, melynek ezidő szerinti vezérei E. Daladier, J. Paul-Boncour és G. Bonnet voltak, fellépett az E. Herriot vezette ellentábor; a szocialisták csoportjából pedig, amely egész politikai irányvonalát tekintve ingadozott mind a belső szövetségi politika, mind a „nemzeti védelmi", egyáltalán a külügyeket illető politikájában, de mindenesetre határozott fasisztaellenes vonalat képviselt, kivált és a szélsőjobboldali, nácista vizekre evezett a Déat és Marquet irányítása alatt álló töredék. A politikai pártok sorában egyöntetű álláspontot — a később fasisztává átminősült Doriot, s néhány híve kivételével — csak a kommunista párt foglalt el. Azonnali, határozott fellépése a nácizmus ellen és minden fasiszta jellegű megmozdulás ellen azonban nem jelentette, hogy a párt vezetése az 1933 januárja után kialakult helyzetet minden tekintetben helyesen mérte fel. Koncepciója hibáinak lényegében három forrása volt. Az első a németországi 19 Mussolini elgondolását 1932 őszén vetette fel, majd 1933 márciusában visszatért rá. A paktumtárgyalásra vonatkozó magyar követi jelentések a Küm. pol. 1933. évi 11. tétel 7, 25, 27, 28, 36, 38 sz. altételeiben. Szövegjavaslatok, jegyzékek: DIA, 1933. 236 — 277. 1.; a diplomáciai tárgyalásokra: 1933 márc.—ápr.-ban Documents on British Freign Policy 1919 — 1939. Second Series (a továbbiakban DBFP 2. szér.) Y. köt. London, 1956. 37 — 87. sz. 56—156. 1. 20 Ezt követően mind Németország, mind Franciaország szövegmódosító javaslatokkal léptek fel. Az utóbbiakat többnyire honorálták. Uo.
