Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Puskás Julianna kanditátusi disszertációjának vitájáról (Stier Miklós) 276

KRÓNIKA 277 (0 földesúri saját gazdálkodás kiépülése mellett) már az 1850-es évek elején megfigyelhető. Egymáslől tartalomban is különböző két fajtája: a megélhetés biztosítása céljából szükségből vállalt kevésföldü parasztok vagy földtelenek kisbérleti és a profitszerzés céljából űzött, vállalkozói jellegű földbérletek, azaz a tőkés nagybérletek. A bérlők gazdálkodását jellemezve a szerző megállapítja, hogy az 1850-es években a nagybérletek alakulása még korántsem jelentette egyértelműen a nagyüzemi gazdálkodás térhódítását, a gazdálkodás színvonalának jelentősebb emelését. Az átmeneti rendszer a bérleti gazdaságok munkaviszonyaira is rányomta bélyegét. Szerző képet ad a bérlők társadalmi eredetéről, rétegeződéséről is, s megállapítja, hogy az 1850-es évek bérlőtársadalma igen sokszínű, s a lakosság legkülönbözőbb rétegeiből került ki. A tőkés nagybérletek jelentősebb kiterjedése és uralomrajutása, a kisparaszti bérletek kiszorulása az uradalmi bérletekből az 1870 — 1890-es években ment végbe. Ebben az időben már az alhaszonbérletbeadás lehetőségei is kezdtek korlátozódni, mert a tőkés termelési módszerek térhódítása a nagybérleteken már jelentős mértékben előrehaladt. Szerző továbbiakban megfigyeléseket közöl a különböző jellegű és nagyságú birtokcsoportok bérbeadása mögött meghúzódó más-más célról és gazdasági tartalomról. A középbirtoknál a bérbeadás általában az egész birtokot érintette, s gyakran átmeneti fokot jelentett a birtok elvesztésében. A tőke uralmának megteremtése e birtokkategóriában személyi cserével, új földbirtokos réteg kialakulásával járt együtt. A nagybirtoknál viszont a birtok egy részének bérbeadása dívott, s itt a haszon bérbeadás a birtok kettéválását sajátkezelésű és haszonbéres gazdaságra, a feudális eredetű nagybirtok kapitalizálódásának kettős, de egymást meghatározó, ill. szükségessé tevő formáját fejezte ki a XIX. század második felében. Az 1870-es évektől a bérlők társadalmi rétegződése módosult. A korábban rendkívül tarka és átmeneti bérlősereg lassan homogénebb, szilárdabb réteg lett. Az 1890-es években tapasztalható a haszonbérbeadás második nagy hulláma. Alapvető oka az volt, hogy a tőkés gazdálkodás extenzív térhódítása a 90-es évekre már kifutotta magát, s megkezdődött a gabonatermelésről a belterjesebb gazdálkodásra való áttérés, ami viszont pótlólagos tőkebefektetést igényelt. Ez időre már jól felszerelt nagybérletek alapításával a banktőke is kezd bekapcsolódni a bérleti tevékenységbe. A XIX. század végén a legnagyobb bérletek az ipari és kereskedő tőkések kezében összpontosultak. Magyarországon a tőkés bérlők jellegzetes típusai nem az eredetileg mezőgazdasági népesség, hanem a kereskedelem, pénz, hitelügyekkel ós iparral foglalkozó rétegek köréből kerültek ki. A negyedik fejezet az 1895. évi mezőgazdasági statisztika adatai alapján elemzi a földbérletek elterjedését, az országos adatok mellett országrészenként, törvényhatóságonként ós a gazdaságok nagysága szerint is részletezve, s arra az eredményre jut, hogy alig 50 évvel a jobbágyviszonyok megszüntetése után a szántóföldi gazdálkodásra alkalmas sík területeken a gazdaságok összes területének 20 —30%-a volt bérelt föld. Leginkább a mammutbirtokok egy részén ós a dzsentri birtokokon hódított tért, s gyakoribb volt a kötött birtokon (főleg a községi, alapítványi, kincstári ós hitbizományin), mint a szabadforgalmún. Az ötödik fejezet a haszonbérleteknek a tőkés gazdálkodási módszerek térhódításában játszott szerepét vizsgálja, ugyancsak az 1895. évi statisztika által nyújtott lehetőségek között. Megállapítja, hogy a XIX. század végén a nagybérletek gazdálkodása már (legalábbis a művelési ágak szerinti megoszlás, az állatállomány, még inkább a gépi felszerelés megoszlása ezt tükrözi) valamelyest fejlettebb szintet képviselt a saját kezelésű nagygazdaságoknál. Ez időtől a nagybérletek már általában a kapitalista termoló erők fejlesztői voltak a magyarországi mezőgazdaságban is. Pnch Zsigmond Pál opponensi véleményének bevezetőjében elismerte Puskás Julianna azon szemléleti módjának és törekvésének jogosságát, hogy nagyformátumú keretbe, az egyetemes agrártörténeti folyamatba ágyazza be szűkebb tárgyával kapcsolatos vizsgálatainak eredményeit. A szerző így sokkal világosabban és tanulságosabban tudta felvetni s megválaszolni a hazai földbérletek múlt századvégi elterjedésének és a mezőgazdaság tőkés fejlődésében játszott szerepének kérdését. Ez a módszer segítette a jelöltet abbin, hogy felülemelkedjék a htingaro-provinciális szemléleten, s a magyarországi fejleményeket a korszak egyik variánsának tekintse sajátosságaival ós a benne tükröződő általánossal együtt. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy helyesebb lett volna az adott esetben a disszertáció címét a jelzett szűkebb keretek között kitűzni, s a külföldi országokkal és Magyarországnak a XTX. század közepéig tartó agrárfejlődésével kapcsolatos részeket rövid bevezetőként előrebocsátani, ill. a magyar viszonyok tárgyalásába beleszőni. ^