Századok – 1966
Krónika - Beszámoló Ádám Magda kandidátusi disszertációjának vitájáról (Stier Miklós) 1448
• WBS.- fívj<р*К^^ЛДААГЕ»»ЧЗИИГАВН KRÓNIKA 1451 hiányolta az opponens a München előtti hónapok legfontosabb csehszlovák belpolitikai eseményeinek megvilágítását is. Másik módszertani problémaként egy zárófejezet — összefoglaló értékelés — hiányát említette meg. Sematizálástól, leegyszerűsítéstől mentes olyan konklúziót tart szükségesnek, amelyben szerző világosan megkülönböztetné a fő tendenciákat és a másodlagos jellegű — a fő tendenciát esetleg színező, olykor azzal ellentétes — mozgásokat. Rendet kell ugyanis teremteni a Duna-medencei államok közötti ellentétek és az őket összefűző tendenciák rengetegében. Idekapcsolódik pl. a magyar—jugoszláv viszony számtalan ellentmondó ága-boga, vagy a csehszlovák politika önellentmondásainak feltárása. A disszertáció érdemeinek móltatása során az opponens rámutatott arra, hogy Ádám Magda joggal hangsúlyozta: a magyar revízióval szembeni védekezés volt a döntő a kisantant megalakulásában. S amikor ugyancsak indokoltan pálcát tört a magyar külpolitika felett, amelyet mindenekelőtt a revízió irányított, nem kímélte a kisantant polgári nacionalista, sőt soviniszta szellemű külpolitikai irányvonalát sem. Kiemelte az ertekezós rendkívüli forrásgazdagságát, historiográfiai jellegű bevezetőjének hasznosságát. Ugyancsak nagyon értékes — mondotta — az első bevezető fejezet azért is, mert sok ismeretlen anyagot felhasználva mutatja be a kisantant létrejöttét és fennállásának kezdeti szakaszát. Igen fontos részeredménynek tekinthető a Rajna-vidék megszállása hatásának vizsgálata a kisantant és Magyarország viszonyát illetően. Pozitívumként értékelte Arató Endre azt a tényt is, hogy a szerző, bár joggal utasítja vissza azokat a nézeteket, melyek szerint a kisantant kizárólag szovjetellenes céllal alakult, nem mulasztja azonban el a polgári államoknak az első szocialista országgal szemben érzett gyűlületót sem bemutatni. Teljesen új és izgalmas olvasmányként említette az opponens a Magyarország és a kisantant államok 1936 — 37. évi viszonyának alakulását tárgyaló részt. Kiemelte, hogy Ádám Magda az Anschluss utáni periódus vizsgálatában a külpolitikai elemzés mellett sort kerített a KMP helyes külpolitikai orientációjának felvázolására is. Kár viszont, hogy nem ismertette — természetesen röviden — Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia kommunista pártjainak hasonló magatartását, együttműködését, éppen Csehszlovákia megmentése érdekében. Be kellett volna mutatni a CsKP kezdeményezésére 1938 augusztusában összeült délkelet-európai kommunista pártok értekezletének munkáját is. A disszertáció egyik legértékesebb részének a müncheni események és az első bécsi döntés előzményeit bemutató féjezetet tartotta. Egyrészt azért, mert itt került sor azon magyar lépések ismertetésére, amelyeket a kormány tett, hogy Magyarország ki ne maradjon Csehszlovákia felosztásából, másrészt pedig azért, mert jól kikerekedik a kép arról: miképpen lett a fasiszta Németország a magyar—csehszlovák ellentétek döntőbírója, s mindebben milyen nagy felelőssége volt az angol—francia politikának. Kritikai észrevételei során az opponens szóvátette, hogy az egyes fejezetek címei többnyire nem eléggé kifejezőek, nem mindig fedik az alattuk kifejtésre kerülő mondanivalót. Ez többnyire éppen a már fentebb említett azon problémával kapcsolatos, hogy az egymásnak sokszor ellentmondó diplomáciai irányoknak a szövevényében nagyon nehéz a tájékozódás, s a szerző nem mindig emelte ki eléggé egyértelműen a fő orientációt, a fejezet legkifejezőbb mondanivalóját. Részletes javaslatot tett ezután a fejezetcímek megváltoztatására, valamint néhány szerkezeti átcsoportosításra. Véleménye szerint mindaz, ami 1936-ig történt, a bevezető fejezetbe kívánkozik, mert a disszertáció tulajdonképpeni témája az 1936 — 38-as évekhez kapcsolódik. Általánosabb érvényű megjegyzéseinek sorában a szlovák kérdéssel kapcsolatban megemlítette, hogy Ádám Magda a magyar — csehszlovák relációban csak a hivatalos, a prágai kormánnyal való viszonyt vizsgálta, s ilymódon az olvasót a komáromi tárgyalás során váratlanul éri a Szlovák Néppárt, Tisoék megjelenése a külpolitikai arénában. Pedig a magyar—szlovák viszonynak voltak fontos előzményei, s ezeknek a bemutatása az események megértése szempontjából rendkívül lényeges. A magyar kormány ugyanis szoros kapcsolatot tartott fenn a Szlovák Néppárt egyik vezetőjével, s rajta keresztül a cseh-ellenes szlovák autonomizmust igyekezett felkorbácsolni. De a szlovák autonomista politika a magyar revíziós törekvésekkel is alapjában szemben állott. Ha Tisoék időnként közeledtek is Magyarországhoz, a fő tendencia mégis az ellenségeskedés, a bizalmatlanság volt. Ezzel szemben a német birodalom reálisabb politikát folytatott, ós egyre szorosabb kapcsolatba került a Szlovák Néppárttal. Így válnak érthetővé a bécsi döntést megelőző magyar—szlovák ós magyar—német ellentétek. Hasonlóan a szlovákhoz, bővebb vizsgálatra lenne szükség magyar—horvát vonatkozásban. A horvát kórdós ugyanis sokkal inkább fenyegette szétrobbanással Jugoszláviát, mint a szlovák a Csehszlovák Köztársaságot.
