Századok – 1966

Történeti irodalom - Launay; Jacques de: Les Grandes Controverses de l’Histoire contemporaine 1914–1945 (Ism. Ormos Mária) 1328

1331 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM adatokat produkált. Hadd említsem meg itt példának a bennünket közelről érintő francia —magyar tárgyalásokat. Ezek hivatalos részére a magyar történetírás több ponton fényt derített már, s ugyanakkor a francia és a magyar források további feltárásától joggal várhatjuk ennek teljes tisztázását. Ebbe a csoportba tartozik egy sor a Szovjetunió külpolitikáját és szándékait érintő ós sok más probléma is, melyekre a levéltárak megnyitása és a további okmánypublikációk — egyébként minden valószínűség szerint a szerző által képviselt irányban — a jelenleginél sokkal megalapozottabb választ adhatnak. A Szovjetuniót érintő kérdéscsoportnál nem tudom említés nélkül hagyni, hogy a szerző következtetései, számunkra igen örvendetes módon, konkludálnak abba az irányba, amit a szocialista országok történetírása lényegében véve kezdettől fogva képviselt. Megállapítja többek között, hogy a Szovjetunió 1938-ban kész volt Csehszlovákiának Franciaországgal együtt segítséget nyújtani, s leszögezi, hogy a francia fél volt az 1935-ben, amelyik a Szovjetunió beavatkozását a franciától kívánta függővé tenni. Hozzáteszi azt is, hogy a csehszlovák kormány a szovjet segítséget nem kérte, s a szovjet kormány a Csehszlovákiának átnyújtott német ultimátum hírét együtt tudta meg a kapitulációéval. Az angol—francia—szovjet tárgyalások meghiúsulását az angol — francia ós elsősorban az angol tárgyalófél hibájának tudja be, s az a véleménye, hogy e tárgyalások sikertelensége és az időnyerés reménye késztette a Szovjetuniót a németekkel kötött megnemtámadási paktum aláírására és Lengyelország felosztására. Ebben Sztálint minden jel szerint országa érdekein túl más, például a több nyugati szerző által neki tulajdonított provokációs szándók egyáltalán nem vezette. Hasonló szellemben, hasonló objektivitással kezeli De Launay a francia, az angol, a német politika egyes aktusait is. Mikor ezt megállapítjuk, csak sajnálni lehet másfelől, hogy a kötetben feltüntetett irodalmi jegyzékekben a szocialista, de úgy is mondhatom: a kelet- és délkelet-európai országok történetírása meglehetősen mostohán szerepel. Talán ez az oka annak, hogy ebben az egészében véve objektív ténykérdéseket vizsgáló kötetben helyet kapnak olyan problémák is, melyek igazság szerint legfeljebb világnézeti vita tárgyát képezhetnék, mert magukra a kérdésekre a szocialista országok történetírása tényszerűen és okmányszerűen már megfelelt. Ha ezek a részek számunkra így sok újat nem is mondhatnak, természetesen csak örülhetünk annak, hogy a szerző úgyszólván kizárólag nyugati források alapján lényegében véve a szocialista országok történetírásával azonos eredményekre jut. Ugyanakkor azonban a szocialista országok történetírásának mellőzése — akár a korábbi dogmatikus korszak eredményeivel szemben táplált bizalmatlanságból, akár esetleg egyéb okokból ered — azt is eredményezi, hogy a szerző bizonyos, ezt a területet közelről érintő kérdésekben elesik a teljes körkép befogásának lehetőségétől, s így a leszűrt eredmények is szegényebbek lesznek, mint lehetnének különben. Példának ismét egy Magyarországot is érdeklő fejezetet szeretnék hozni, a marseille-i merénylet ügyét, ahol egyébként nem is annyira a szocialista, mint inkább a háború előtti és az emigráns történetírás figyelmen kívül hagyását konstatálhatjuk. Jóllehet a szerző a II. rész végén közölt táblázatban 27 munkát tüntet fel, melyek a merénylettel foglalkoznak, a feldolgozásban csak Pietri, Tabouis és Horthy munkáira támaszkodik. Valószínűleg e szűk alap miatt tekinti a kérdést szinte kizárólag olasz problémának, s nyilván ugyanez az oka, hogy a macedón ORIM szervezetét tévesen usztasa szekciónak véli, ós azt hiszi, hogy a merényletben részt venni hivatott 4 ember az ORIM-hoz tartozott. A kérdés jugoszláv anyaga arról vall, hogy 1945 előtt jugoszláv részről a merényletet mindenekelőtt magyar kérdésként kezelték; az utóbbi időben viszont szovjet és jugoszláv részről felvetették és vitatták a német részvétel lehetőségét. A kiadott anyag azt is megmutatja, hogy az ORIM jóval hamarabb létesült, mint az usztasa, s hogy a merénylők — a tettes kivételével — az utóbbinak voltak a tagjai. Egyébként ezekből világossá válik az is, hogy a jankapusztai horvát politikai menekültek között nemcsak „nagy valószínűséggel" akadtak usztasák, hanem ezek a menekültek teljes bizonyossággal egytől egyik azok voltak. Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy a szerző következtetését, mely szerint az usztasák ez esetben minden valószínűség szerint a saját fejük szerint jártak el, megcáfolni egyelőre nem lehet; legfeljebb alapos kételyeket tudnánk vele szemben felhozni. Bár a gazdag anyag elenyészően csekély részét volt csak módom bemutatni, talán mégis sikerült világossá tenni, hogy a korszak kutatásában felmerülő — az ismertetés elején vázolt — nehézségek ellenére a legújabbkori történeti kutatásban is van mód a hasznos kísérletezésre, új módszerek eredményes alkalmazására. Nem jelenti ez azt, hogy ugyanezt az eljárást tarthatnánk szerencsésnek kiterjeszteni és általánosítani, bár néhány további kérdés hasonló természetű megvizsgálása, illetve egyes problémák kiegészítése az eltelt évek során felgyűlt kiadványok alapján még kétségtelenül hasznos lehetne. Jelenti azonban mindekelőtt azt, hogy a történészeknek mindig megvan a módjuk arra, hogy a kutatási terület jellegének, a kutatás adott szakaszának megfelelően 14 Századok 1966/6.