Századok – 1966

Történeti irodalom - Varga János–Vörös Antal: Magyarország a Habsburg abszolutizmus rendszerében. Magyarország története I–II. (Ism. Vörös Károly) 1307

TÖRTÉNETI IRODALOM 1309 / pontokon (szerzők minden erőfeszítése és a rekonstrukció megalapozásában általában szerencsés intuíciója ellenére is) a képe t olykor legalábbis hézagossá, helyenként nem is egészen meggyőzővé teszi, — a kultúra történetének vizsgálatában pedig az említett szemléletmód e problémakör jelentőségéhez képest többnyire túlzottan sommás, néha szinte már sematikus képet eredményez. A társadalomtörténet szempontjából ugyanis a szerzők — főleg a XVIII. században a céltudatos és társadalmilag ketsegtelenül sokban haladó tendenciájú bécsi törekvésekkel szembeállítva — a magyar nemesi és paraszti társadalom — paraszti vonatkozásbaji még reíormkori — útját is, e hazai fejlődést alapjaiban meglehetősen dezoiganizáltnak ábrázolják. A róla rajzolt kópét íőleg a kívülről erkező hatások, illetve az azok elleni néha tudatlanságból, néha tudatos maradiságból is eredő védekezés jellemzi. így a paraszti társadalom e fejezetekben a mezőgazdasági termelés és azzal összefüggően a földesúri és az udvari — mindkét irányból többnyire a paraszt kárára érvényesülő — törekvések függvényének van ábrázolva, melyet csupán egy meglehetősen amorf, helyzetének nehezedéséből származó paraszti elégedetlenség jellemez. A nemesség esetében — főleg a XVIII. századot illetőleg — viszont egy mindenféle haladástól idegenkedő, határozott irány nélküli, az udvartól privilégiumait, a parasztságtól sokszor fizikai létét is féltő s így mindkét irányból meglehetősen stupid maradiságba burkolódzó s ugyanakkor fényűző társadalmi osztály képe áll előttünk, mely előjogainak féltésében még a tulajdonképpen saját javát szolgáló reformokat is képtelen megérteni. Ha mindkét ábrázolás alapjában véve kétségtelenül igaz is, — véleményünk szerint azonban egyikük sem teljes, illetve legalábbis az e képet dialektikusan kiegészítő elemek nem kapnak bennük megfelelő hangsúlyt és jelentőséget. A parasztság esetében ugyanis a XVII. századi sokoldalú és kiterjedt exemptiók XVIII. századi részint földesúri, részint állami fokozatos felszámolása után csakhamar kibontakozik a most már a telki állományon kívüli — szerzők által azonban láthatólag kiterjedésében és társadalmi jelentőségében is alábecsült — kuriális földhasználat. Ez bár egyrészről kétségtelenül erősíti a feudalizmust, — ugyanakkor mégis lehetőséget nyújt a paraszti árutermelés kiterjesztésére, azáltal pedig a parasztságban megindít egy (a szerzők által feltételezettnél szerintünk jóval szélesebb) pozitív polgárosodási folyamatot. Véleményünk szerint pl. Táncsics egész reformkori ós nagyjából 48—49-es működése is elsősorban ennek a fejlődésnek talajából nő ki, s nem véletlen, hogy 48-ban őt két nagy mezőváros: Siklós és Békés jómódú parasztjai választják meg képviselőnek. A nemesi órdekegyesítési politika paraszti bázisát elsősorban ugyancsak ez a társadalmi tendencia szolgáltatja, s hogy ez mennyire valóságos volt, azt végül is 48 igazolta be. — De ugyanúgy, a nemesség esetében is lehetetlen nem észrevenni egy olyan határozott, természetszerű osztálykorlátai ellenére is fejlődő birtokosnemesi politika, illetve politikai koncepció meglétét, melynek végül is megszakítatlan vonalát az 1715., majd az 1790 — 91. évi országgyűlési munkálatok s utóbbiaknak 1828-ban történő újrafelvétele jelzik. Ez a vonal ily módon elég világosan utal egy nagyjából töretlen, elég határozott körvonalú, s lia a XVIII. század folyamán csak visszaszorítva is, de érvényesülő és korántsem dezorganizált, s nem is komolytalan, a társadalom mélyében nagyon is aktívan munkálkodó politikára s ennek feltétlen részletes kutatást igénylő társadalmi-gazdasági ós erre ráépülő ideológiai és hatalmi bázisára. A birtokosnemesség ilyen határozottan konzervatív, de ugyancsak fejlődő politikájából kiindulva már sokkal világosabban tudjuk megérteni egyrészt 1790 váratlanul kész, bár egymástól igen eltérő programjait s programjainál azonban sokkal egységesebb politikai magatartását, — ugyanúgy, mint azt az erőt, mely végül is 1790-re II. Józsefet éppúgy meghátrálásra kényszeríti, mint 1825-ben T. Ferencet. — S végül így válik érthetővé az a viszonylag ellenállás nélküli készség is, amellyel a nemesség 1848 tavaszán a feudalizmust — ha azt sok vonatkozásban fenn is tartva — alapjában azonban ezután is f lszámolta. A két antagonisztikus osztály fejlődésének e vonásai azonban végül egymással összefüggésben — mintegy a sajátos hazai társadalmi-gazdasági fejlődés lővonalaként — szemlélve azt is világosan megmagyarázzák, hogy mindebben végül is mi volt az udvar gazdaságpolitikájának szerepe: vagyis hogyan fordult visszájára az udvar számára saját gazdaságpolitikája, mely nem téve érdemessé és lehetővé a földesurak számára jobbágyaik korlátlan kizsákmányolását (amit pl. a nemesi és főnemesi építészetnek akár a csehországival való összehasonlítása is világosan bizonyít, megfelelő helyre téve a nemesség ,\fényűzéséről" hangoztatott véleményt), akarata ellenére is jelentősen csökkentette azt az ellentétet, melyet pedig Galíciában 1846-ban oly sikerrel felhasználhatott a függetlenségért feltámadó lengyel nemesség ellen. S mely ellentétnek Kelet-Európa többi részéhez képest Magyarországon valóban jelentősen csekélyebb, a földesúri és paraszti, egyaránt a polgárosodás felé mutató, ám az udvar által egyként gátolt törekvéseknek egymáshoz képest viszonylag kiegyenlítettebb voltát (főleg a síkvidéki, ritkábban népesült magyar-