Századok – 1966

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Gurevics; A. Ja.: Általános törvény és konkrét törvényszerűség a történelemben 1265

1276 A. JA. GrUREVICS leneknek nevezünk, alakul ki a konkrét törvényszerűség, ami nem egyéb, mint a fejlődési tendenciák összegezésének, a számtalan, s ezért a tudomány által teljességgel fel nem tárható „véletlen" akaratnak, tettnek, eseménynek, cselekvésnek a középarányosa? Abban a meghatározásban, amely szerint a történeti törvény a véletleneken át tör magának utat, szemlátomást a törvényszerű és a véletlen kategóriájának a szembenállása jut kifejezésre. Eszerint a véletleneket olyan erőknek fogják fel, amelyek a törvény „vektorára" kívülről hatnak, ós igyekeznek azt a főiránytól („a történelem országútjától") eltéríteni, s csak az ellentétes irányú véletlen erők kölcsönös egyensúlya teszi lehetővé a törvény számára, hogy „utat törjön" magának. A történeti folyamat általános szociológiai magyarázatának szintjén ez a tétel igaz és helytálló, de nem tárja fel a történeti jelenség konkrét sajátosságát. Ha a sajátos történeti törvényszerűséget úgy fogjuk fel, mint a társadalmi élet törvényszerűségei s a társadalmi eletre ható törvényszerűségek összessége által gyakorolt hatások középarányosát, úgy véljük, kissé másként ítélhetnénk meg a történeti folyamatban a törvényszerű és a véletlen között fennálló ellentétet is. Azt tapasztalhatnánk, hogy a történeti törvényszerűség nem állhat fenn a véletleneken kívül. Ilyenképpen a történeti véletlen és szükségszerű problémája a legszorosabban összefügg a lehetőség ós a szükségszerűség kérdésével. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a történeti ismeretek fejlettségének és a történettudomány filozófiai kérdései kidolgozottságának jelenlegi fokán a történeti folyamat invariabilitásának gondolata roppant helytelen és terméketlen a tudomány számára. Ha a történeti folyamat törvényszerűségét elháríthatatlannak ós egyjelentésűnek fogjuk fel, s úgy véljük, hogy a történelem csak azt az egy formát öltheti fel, amelyben azután végbe is megy, s nem áll fenn semmilyen más variánsok lehetősége, úgy a történelem konkrét magyarázata lényegében feleslegessé válnék: elegendő lenne előre bocsátani az általános történeti törvényeket, s minden egyes eseményben fellelni azok megvalósulását!25 Befejezésül szeretnénk hangsúlyozni, hogy az általános társadalmi fejlődéstörvényekre való utalás önmagában nemcsak terméketlen elméleti tekintetben, hanem etikailag is rendkívül káros. Világos, hogy az emberek nem képesek sem létrehozni, sem megváltoztatni a társadalmi élet objektív törvényeit. Az azonban, hogy a történeti fejlődés reális lehetőségei közül az adott időpontban melyik kerekedik felül, hogy az milyen formában megy végbe, milyen mértékű a folyamat adott tendenciájának jelentkezése: a társadalmi erőviszonyoktól, az erők aktivitásának, tudatosságának fokától, végső soron a csoportokat, osztályokat, pártokat alkotó emberek energiájától függ. A történeti törvényszerűség azon felfogásában, amely azt a folyamatban részt vevő valamennyi elem végső eredőjének tekinti, lényeges, hogy éppen az emberi tevékenység tényezőjét hangsúlyozzuk, azt, hogy tud hatni, sőt: kell is hatnia a történeti folyamat végső kifejtésére. A történettudomány az emberi ismeretek azon ágazatához tartozik, amely közvetlenül kapcsolódik a morálhoz. A történelem társadalmi jelentőségét lehetetlen helyesen megítélni anélkül, hogy ne vennénk tekintetbe ezt az etikai funkcióját. A történelem tanít. Csak a történelem tudása adhatja meg a társadalom s az egyén számára a kellő távlatot, csak ez teremthet kapcsolatot a jelen s a múlt között s kapcsolhatja össze a végest: az egyes emberek és nemzedékek életét, a végtelennel: az emberiség létével. Gyakran hallhatjuk, hogy a történelem az emberiség emlékezete vagy az ember társadalmi emlékezete.26

Helyesebb lenne azt mondani, hogy a történelem a társadalom és az emberiség önismerete. A historizmus érzése nélkül az időkapcsolatok széthullanak. Hogy valóban „az elet tanítómestere" lehessen, a történettudománynak fel kell az emberben keltenie a maga erejébe vetett hitet, annak a felismerését, hogy nem a sors játékszere, nem szélfútta homokszem s nem engedelmes végrehajtója eleve elrendelt törvényeknek, hanem alkotója a saját s az emberiség életének: a történelemnek. * " P. X. Fedoxzejev és G. P. Francev előadásának megvitatása alkalmából (a történettudomány módszertani kérdései) elhangzott egy olyan vélemény, hogy a sajátos történeti törvényszerűségek minőségileg, de nem elvileg különböznek az általános szociológiai törvényektől (Voproszi Isztorii, 1964. 3. sz. 46. 1.). Ezzel egyet lehet érteni, de szeretnénk megjegyezni, hogy amennyiben a társadalmi fejlődés sajátos törvényszerűségeit egyedül csak e fejlődés általános törvényei megnyilvánulásának tekintjük, vagy legalább is nem tárjuk fel egyéb forrásait is (lásd: Filozófiai Enciklopédia. Moszkva. 2. köt, 149. I., Szovjet Történeti Enciklopédia, Moszkva. 5. köt. 603. 1.), megkockáztatjuk, hogy elvész e törvényszerűségek különleges tulajdonsága és ismételten csak az általános „átfogó törvények" egyszerű megjelenési formájának tekintjük őket. Lásd: N. B. Bikkenyin: Az általános és sajátos fejlődési törvények viszonyának problémájához. Vesztnyik MGÜ, 1957. 3. sz. 107—120. 1., G. Qlezerman: A társadalmi fejlődés törvényeiöl. Moszkva. I960. 139—142. 1. (orosz nyelven). 29

Lásd: V. Zs. Kelle, M. Ja. Kovalzon: i. m. 18. 1.