Századok – 1966

Vita - Sárközi Zoltán: Válasz az erdélyi szászok ügyében 1249

Sárközi Zoltán: Válasz az erdélyi szászok ügyében Trócsányi Zsolt ismertette és megbírálta a Századok 1963. évi 5. számában (1117 — 1120. 1.), majd az Agrártörténeti Szemle 1964. évi 1 — 2. számában (286 — 288. 1.) „Az erdélyi szászok a nemzeti ébredés korában (1790 —1848)" című munkámat. Elöljáróban el kell ismernem, hogy mintegy 8 —10 esetben kritikusom vitathatatlanul jogosan kifogásolta a régi irodalomból átvett, vagy a szövegek elnézése folytán keletkezett tárgyi hibáimat. Mivel azonban ismertetései bőven tartalmaznak olyan elemeket is, melyek méltánytalanul rontják könyvem hitelét, kénytelen vagyok rájuk válaszolni. Az ismertető a könyvet nem olvasta el alaposan, a lábjegyzetekben megadott irodalmat több helyen nem ismeri, és nem járatos a sajátos szászföldi viszonyok között. Mindezeket a hibákat elnagyoló pontatlansága egészíti ki. Kindulási pontja: az erdélyi szászoknak a polgári fejlődésben való lemaradása történeti anyaggal sem a mezőgazdaság, sem az ipar átlagában, sőt a művelődés egyes területein sem igazolható. Az azonban bizonyos, hogy 1790 és 1848 között a konkurrens erdélyi népek : a magyarok és a románok megközelítették őket, a távolság köztük egyre kisebb lett. Az 1790/91. évi országgyűlésen a fejenkénti szavazás és a koncivilitás kérdésében elszenvedett vereségük, majd a körükben korán jelentkező születóskorlátozások, végül pedig a céhes ipar hanyatlása lehetővé tették a magyar és a román elem részére a fokozott politikai, számbeli és gazdasági megerősödést. A szászok ezek ellenére is megtartották leglényegesebb pozícióikat. Politikai magatartásukat tehát alapvetően nem az úgynevezett „lemaradás" alakította ki, hanem a Habsburg-monarchiában s azon belül a különálló Erdélyben élvezett előnyös helyzetükhöz való ragaszkodás. E tekintetben közel álltak a Monarchia nyugati felében élő osztrák és cseh burfcsoáziákhoz, melyekhez gazdasági és társadalmi fejlődésük is sokban hasonlítható. Ezért sem lehet történetüket az ismertetések merev, „hungarocentrikus" kereteibe belekényszeríteni. Trócsányi fő kifogása könyvemmel kapcsolatban az, hogy a rendelkezésre álló levéltári anyagot nem használtam fel eléggé. A munka létrejöttének körülményei, több éves vidéki szolgálatom magyarázza, ha mindenben nem is menti e hiányosságot. Az értekezés összefoglaló jellege, rövid terjedelme túlságosan nagy teret amúgy sem engedett volna a rószletkutatásoknak. Ennek ellenére sincs igaza abban, hogy a szerző „a kormányhatósági levéltárak statisztikai anyagába nem tekintett bele". Az általam gyakran idézett, egyébként forradalmár és magyarbarát szász statisztikusok, Johann Hientz és Friedrich Hann éppen ezek alapján dolgoztak. Több esetben közlik magukat az országos, tabelláris összeírásokat is. Így az 1828. évi mezőgazdasági és az 1844. évi iparstatisztikai anyagot. Ismerik az 1826., 1833., 1834. és 1839. évi különféle hivatalos összeírásokat. Kiadott levéltári anyagról lévén szó, könyvem amúgy Is zsúfolt jellege miatt elégségesnek tartottam az írók végkövetkeztetéseinek közlését. Az ismertetőnek viszont aligha volt e statisztikusok munkái közül egy is a kezében. Pedig e feldolgozások könyvem keretein túlmenő részletes eligazítást adtak volna neki a szászoknak az erdélyi társadalom egészén belül elfoglalt valódi helyzetére vonatkozóan, melyet állítása szerint munkám elferdít. Lássuk elsőnek ilyen szempontból a mezőgazdaság viszonyait. Kritikusomnak a szászföldi mezőgazdaság fejlettségével kapcsolatban az Agrártörténeti Szemlében kifejezett kétkedő megjegyzéseire az 1828. évi erdélyországi, kormányhatósági, tabelláris összeírás pl. a következő választ adja: A lovak száma ekkor Erdélyben a megyék területén 9836 a Székelyföldön 8697