Századok – 1966

Tanulmányok - Jemnitz János: A Német Szociáldemokrata Párt erfurti programmjának megszületéséhez 1168

» AZ ERFURTI PROGRAM MEGSZÜLETÉSÉHEZ 1191 részben Bernstein — kidolgozta tervezetet fogadta el a végleges szöveg alapjául, Liebknechtre bízták, hogy a kongresszus teljes plénuma elé terjessze be a javaslatot. Liebknecht ezt kimerítő' indokolás után tette meg. Liebknecht hosszasan ecsetelte a tőkés társadalom gazdasági és társadalmi ellentmondásait, miközben lényegében a marxi elvi tételeket (a magántulajdon keletkezésének, történeti tendenciáinak, a társadalom polarizálódásának, a tulajdonviszonyok és politika összefüggéseinek, a pauperizmus tendenciájának, a munkásosztály történeti hivatásának megállapításait) ismertette és népszerűsítette a küldötteknek. Liebknecht érintette a párt közelmúlt történetének kérdéseit, s kitért a kényesebb vitakérdésekre is. Tulajdonképpen Halléban megtartott beszédének gondolatmenetét ismételte meg, de míg akkor az inkább Gotha helyesbítését szorgalmazta, ezúttal ennek volt olyan burkolt tartalma is, amely ezúttal Engels kritikája ellen irányult. így Liebknecht mindjárt bevezetőjében leszögezte, hogy Gothaban a programot „egyhangúlag" fogadták el. Hozzáfűzte, hogy e program fölött eljárt az idő, már a kivételes törvény életbe léptetése előtt követelték annak módosítását, de erre akkor nem kerülhetett sor. 1887-ben, majd az 1890-ik évi pártkongresszus után a pontosítás-változtatás csak idő kérdése volt. Liebknecht refleksziókat fűzött a Marx-kritikához is, ehelyütt tompított éllel Engelsszel és Marxszal is vitába szállva. Megjegyezte, hogy a Marxkritika közzététele hozzájárult a bírálat élénkítéséhez, amit az átdolgozásnál „illő tisztelettel figyelembe vettek", de amivel kapcsolatban lényegileg a kongresszuson is megismételte a Vorwärts-ben megjelentetett elhárító álláspontját. Liebknecht ehelyütt valóságos retorikai fogással élt, mikor így fogalmazott: „Ellenséges oldalról az a szemrehányás merült fel, hogy ama kevesek, akiknek a levél szólt, nem jártak el becsületesen az elvtársakkal szemben, mivelhogy a levél tartalmát nem közölték 1875-ben az egyesülő kongresszussal. De hiszen, ha azt tették volna, veszélyeztették volna a kongresszus célját ! És a levél is egészen bizalmas természetű volt, nem a nyilvánosságnak szánták."80 Liebknecht e beállításnál kétszeresen is torzított. Egyfelől nyilvánvalóan nem „az ellenséges oldallal" vitatkozott, hanem Engelsszel és Marxszal, másfelől noha a kritika valóban bizalmas volt, nem áll az, hogy csupán néhány személynek szánták volna, s nem a mozgalomnak. Miként azt idéztük, Engels és Marx rossz néven vették, hogy e kritikát Liebknecht hosszú időre fiókba zárta, még Bebel előtt sem ismertette, s még 1891-ben is helytelenítette nyilvánosságra hozatalát.91 Mindez természetesen Liebknecht ellen szól. A dolog érdemi részét, a történeti helyzet értékelését illetően a történeti távlat Liebknecht felelősségét 90

Liebknecht Vilmos: Mit akar a szociáldemokrácia? (Fordította Somogyi Béla). Bpest. 1918. 30. 1. 91

Az ellentmondás különben Liebknecht beszámolójából is kiütközött. Míg ugyanis egyfelől a „bírálat bizalmas jellegét" hangsúlyozta, másfelől mégis így tette fel a szónoki kérdést 1875-re visszautalva: „Lehetséges e most keresztülvinni olyan programmot, aminőt Marx kíván? Érett megfontolás után arról győződtem meg, hogy lehetetlen; és kitéve magamat a Marxszal való meghasonlás veszedelmének — ami, bár csak rövid időre, be is következett — kijelentettem, hogy nem lehet; nagyrabecsülöm Marxot, de még nagyobbra a pártot!" (Uo. 32.1.) A küldöttek „bravó" kiáltással jutalmazták Liebknecht szónoki teljesítményét. — E mondatok azonban újfent bizonyítják, hogy Liebknecht tudatosan hallgatta el a kritikát a párttagság előtt — éppen mondanivalója miatt.