Századok – 1966

Történeti irodalom - Clausewitz; Carl von: A háborúról (Ism. Perjés Géza) 990

992 TÖRTÉNETI IRODALOM biztos talajt magának", és benne döntő szerepe van a különböző „lehetőség < 1 r i 1 \p színűségnek, a szerencsének és balszerencsének", valamint a morális tényezőknek. A háború mindig valamilyen politikai állapotból keletkezik és mindig valamilyen politikai motívum hívja létre, tehát politikai aktus. Ha nem az lenne, ha az erőszaknak „tökéletes, zavartalan, abszolút megnyilatkozása volna, amint puszta fogalmából következik", akkor abban a pillanatban, amint a politika életre hívta, helyére lépne, függetlenné válnék tőle és saját törvényeit követné. A valóságos háború azonban nem ilyen és a politikai motívum állandóan hatással van rá, természetesen alkalmazkodva a háború sajátos természetéhez: „A háború tehát nem csupán politikai aktus, hanem valóságos politikai eszköz, a politikai kapcsolat folytatása, a politika végrehajtása más eszközökkel. Ami ezek után a háborúban még sajátos marad, az eszközeinek sajátos természete." Milyen következményei vannak mindennek a hadtörténet megismerése és a hadtudomány szempontjából? Először is az, hogy a háború „nem önálló dolog, hanem a politika eszköze; csak ez a szemlélet óvhat meg bennünket attól, hogy ellentmondásba keveredjünk az egész hadtörténettel". Másodszor az, hogy a háborúk, motívumaiktól és az őket megelőző állapotoktól függően, igen különbözők lehetnek. Ez tehát Clausewitz módszerének, filozófiai rendszerének rövid foglalata. Mint említettük, mindezt könyvének első fejezetében fejti ki. Könyvének további részeiben — a háború légkörének megkapó leírásában, a fáradtság, a veszély, a bizonytclar ság érzékeltetésében, a súrlódás hatásának bemutatásában, a háború elméletéről, a stratégiáról, a taktikáról, a hadszervezetről, a védelemről, a támcdásról és a haditervről írt részekben — néhol drámai erővel, de mindenütt igen szakszerűen, ugyanakkor emelkedett elviséggel rajzolja meg a háború egészét és összefüggéseit a politikával. Igen fontos és Clausewitz művének megítélése szempontjából elengedhetetlen annak hangsúlyozása, hogy az első fejezet kivételével a könyv egyik része sem tekinthető véglegesnek és ő maga alapos átdolgozásukat tartotta szükségesnek. A könyvéhez írt „Nachricht"-ből tudjuk meg, hogy milyen változtatásokra gondolt. Mindenekelőtt fontosnak tartotta, hogy élesen elkülönítse egymástól a háború kót fajtáját, ti. azt, amelynél az ellenség megsemmisítéséről van szó, és azt, amelynél pusztán egy határmenti tartomány elfoglalása a cél. Másodszor érvényesülnie kellett volna az átdolgozásnál annak az elvnek, hogy a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel. Ennek az elvnek az alkalmazása a haditervről szóló 8. könyvben lett volna döntően fontos, tehát abban a részben, ahol a politika és a hadvezetés összefüggései állnak az előtérben. A „Nachricht"ban szinte prófétai előrelátással jósolja meg könyve sorsát Clausewitz: „Ha a korai halál félbeszakítaná munkámat, mindaz, ami itt található, természetesen csak formátlan gondolati tömegnek nevezhető, amely állandó félreértéseknek kitéve, töméntelen esetlen kritikára ad majd alkalmat." Ez valójában bekövetkezett: művét legtöbben félreértették és egyes, az általános összefüggésekből kiragadott kijelentéseire a téves elméletek egész dandárja épült fel, főleg Németországban. Különös iróniája a sorsnak, hogy éppen szülőhazájában értették meg legkevésbé. Bár Clausewitz hatása messze Németország határain túl is érvényesült — szinte minden európai nyelvre lefordították —, tanait nem fogadták mindenütt osztatlan lelkesedéssel, sőt súlyos bírálatok is érték. Legújabban az angol Liddel Hart vette bonckes alá művét. Véleménye igen elmarasztaló. Első kifogása az, hogy Clausewitz filozófiai nyelven írt ugyan, de mégsem dolgozott ki zárt filozófiai rendszert. Kifejezésmódja túlságosan elvont és „egy közönséges katonaész számára érthetetlen". Másrészt azáltal, hogy a csatát tartotta egyedüli háborús ténykedésnek, a hadművészetet a tömegmészárlás színvonalára süllyesztette, és ő a felelős azért is, hogy a hadművészet az utolsó évszázadban lehanyatlott. De Clausevvitzre vezethető vissza a totális háború embertelen eszméje is, hiszen azt mondta, hogy „képtelenség bevezetni a háború filozófiájába a mérséklés elvét". Végeredményben Clausewitz eszméinek elfogadása majdnerï^ a civilizáció pusztulásához vezetett a kót világháborúban — zárja gondolatmenetét Liddel Hert. Űgy tűrik azonban, hogy Liddel Hart alaposan félreértette Clausewitzot és mintha nemeink a „közönséges katonaész", de ő sem tudta volna feltörni művének filozófiai burkát. Egyszerűen nem látja az abszolút és a valóságos háború megkülönböztetésének módszertani indokoltságát, jelentőségét és funkcióját. Egyáltalán nem igaz, hogv Clausewitz a döntő csatát és az ellenség teljes megsemmisítését tartotta volna egyedüli hatóeszköznek a háborúban. Ilyen következtetést csak kiragedott idézetek alapján lehet művéből levonni, de semmiképpen nem könyvének egésze, főleg pedig az alapkoncepciót tartalmazó 1. fejezet és a „Nachricht" alapján. És nem is értjük egészen, hogy mennyiben hanyatlott volna a hadművészet. Talán annyiban, hogy nem alkalmazták a liddel-harti „közvetett megközelítés" elvét? Valójában, igen problematikus, ha valaki Liddel Hart módjára bizonyos a priori megformált elvek megvalósulását keresi a hadviselésben és