Századok – 1965
Tanulmányok - Mérei Gyula: A nyugat-európai tőkés integrációs törekvések politikai és gazdasági háttere 721
I S3 0i 21 A NYUGAT-EURÓPAI INTEGRÁCIÓS TÖREKVÉSEK HÁTTERE 743 kettéosztott Németország fennállása esetén remélik ellensúlyozhatni a német versenyt. De Gaulleék nem teljesítik a kötelezettségeiket a NATO-n belül és szeretnék úgy átalakítani a NATO-t, hogy a benne résztvevő államok haderői megtartsák nemzeti jellegüket. Ez ellen nemcsak az Egyesült Államok és Anglia tiltakozik, hanem az NSzK ós Olaszország is. Franciaország nagyhatalmi helyzete visszaszerzésének első lépéseként szeretne egyenjogú társként csatlakozni az Egyesült Államokhoz és Angliához. Ezért fejt ki nagy erőfeszítéseket önálló atomerő létrehozására és folyamodott a fenti lépésekhez. Az NSzK és Olaszország viszont azért ellenzi a francia javaslatot, mert fél attól, hogy létrejön az amerikai—angol - francia triumvirátus, és akkor az ő súlyuk a NATO-n belül csökkenne.7 2 A vázolt német—francia politikai ellentétnek máris látszani kezd a hatása. Adenauer agresszív, hideg-, sőt meleg háborúra is kész revansista finánctőkés csoportját a politikai vezetésben az Erhard és Schröder által képviselt és a Kennedy—Johnson-féle politikát helyeslő finánctőkés csoport váltotta fel. Bár a revansista tervekről ez a csoport sem mond le, de az atomfegyvert amerikai kézből óhajtja elnyerni. Ennek fejében kész vállalni az amerikai vezetést ezen a téren is, és szorosabban zárkózik fel — legalábbis egyelőre — Johnsonnak és Rusknak a vitás nemzetközi kérdések háború útján való rendezése helyett a tárgyalásokat választó politikájához. Erhardék helyeselni látszanak az amerikaiaknak azt a nézetét is, amely szerint azt a vitát, hogy a két rendszer közül melyik jobb, békés gazdasági és kulturális versenynyel kell eldönteni. Az amerikai—nyugat-német kapcsolat szorosabbra fűzése aggodalmat kelt az EGK tagállamaiban, és csökkenti a kisebbekben a multilaterális atomerő iránti korábban észlelhető vonzódást. Az önálló atomütőerő létesítésén fáradozó Franciaország már amúgy is e terv ellen volt. A legújabb fejlemények láttán maglazult a német—francia összefogás és de Gaulle ismét közeledni próbál a hagyományos szövetségeshez, a multilaterális atomütőerő tervét vonakodással kezelő — a Labour Party kormányra jutása óta pedig elutasító — Nagybritanniához, miközben 1964 őszén, újabb dél-amerikai körútján gyengíteni próbálta az amerikai és erősíteni a francia befolyást ezen a kontinensen. Mindezek a jelenségek világosan mutatják az imperialisták egymás közti ellentéteit és a nyugati tőkés integrációs szövetségek, valamint a Bonn—Párizs tengely törékenységét is.73 Az európai integráció létrehozásának politikai nehézségeit még csak növeli a semleges államok magatartása. „Emez államok közül egyeseknek . . . olyan a nemzetközi helyzetük, amely nehezen teszi lehetővé az ország gazdasági és politikai integrációját más európai államokkal. Mindenekelőtt olyan országok kinyilatkoztatott semlegességére hivatkozunk, mint Svájc, Svédország, Ausztria" — írja Albonetti műve egy helyén. Más összefüggésben is hangsúlyozza, hogy az integráció elfogadásához nem elegendők pusztán gazdasági megfontolások, hanem a „politikai egység eléréséhez mélyen gyökerező politikai meggyőződésre és lehetőségre van szükség. Svédország, Svájc, Ausztria, három ország, amelyben a semlegesség gyakorlatilag hagyománnyá vált, aligha volna hajlandó pusztán gazdasági megfontoláshói lemondani fontos iparágak termeléséről."7 4 Az integráció hívei ugyanis a Közös Piac szerződés 72 Haynal: i. m. 83., 84. 1. és Korunk kapitalizmusa II. köt. 279—281. 1. 73 De Gaulle közeledésére Nagybirtanniához: Népszabadság, 1964. okt. 10. „Párizs Bonntól London felé fordul?" c. cikk. 74 Albonetti : i. m. 59. és 179. 1.
