Századok – 1965
Tanulmányok - Mérei Gyula: A nyugat-európai tőkés integrációs törekvések politikai és gazdasági háttere 721
I S3 0i 21 A NYUGAT-EURÓPAI INTEGRÁCIÓS TÖREKVÉSEK HÁTTERE 723 Richard Mayne sem vélekedik másképp. Az a nézete, hogy „minden, a második világháború utáni Európa egyesítésére irányuló kísérlet realisztikus ábrázolásának abból kell kiindulnia, hogy a régi Európa megoszlott." Az európai egység gondolatával foglalkozó valamennyi korábbi terv csak az európai rend helyreállítására irányította a figyelmet, minthogy alkotóik szemében Európa volt a világ központja. Ez a nézet azonban nem élte túl a második világháborút — írja Mayne, majd így folytatja: „Amikor kezdett felszállni a háború füstje és kezdett elillanni az égés bűze, s az európaiak romvárosaik újjáépítése során lassanként valamivel szabadabb kitekintéshez jutottak, az európai egység egy további, kívülről jövő indítéka merült fel bennük: hirtelen felismerték, hogy a világ alapjában meg-I változott két új óriás hatalom és a távolkeleti látóhatáron egy harmadik hasonlóképpen túlméretezett képződménynek a felbukkanása révén. A régi . európai hatalmi egyensúly helyére kezdett a »terreur« világméretű egyensúlya lépni és ugyanaz az Európa, amely egykor a világ gyújtópontja volt, abban a veszélyben látszott forogni, hogy bolygónk csataterévé vagy Balkánjává válik."3 I Mayne ezenkívül rávilágít az integrációs törekvéseknek másik, valóságos i, és objektív okára is. Arra az új mozzanatra, hogy „a régi határok lényege lassan megváltozik, és ez a változás nemcsak az államközi kapcsolatokat befolyásolja, hanem magának az államnak a lényegét is. Ez a folyamat részben a modern technika következménye, amely távoli területeket is közelebb hoz egymáshoz, amely nagyobb területek tömegtermelését és tömegellátását lehetővé teszi és amely végül is mérhetetlen nagyságúra fokozta az emberek kölcsönös megsemmisítésének lehetőségeit. Ebben az értelemben a határok mindenütt elveszítik régi jelentőségüket."4 A politikai irodalom túlnyomó része azonban az általa első helyen említett változással foglalkozik. Nyugaton „Nagybritannia, Franciaország és Németalföld egyik a másik után elvesztette gyarmatai nagy részét" — állapítja meg Stranner.5 „Franciaország, Hollandia, Olaszország és maga Nagybritannia is arra kényszerült, hogy Európán kívüli pozícióit egyre növekvő mértékben és gyorsan feladja. Igen: a második világháború óta egyszer sem sikerült nekik szilárd európai egyensúlyi helyzetet teremteni"6 — állapítja meg Albonetti is. A második világháború kitörése előtt Nagybritannia, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, Japán és az Egyesült Államok számított nagyhatalomnak. Katonai erőik ha nem is voltak egyforma nagyok, még megmérkőzhettek egymással a szövetségi rendszerek keretén belül. Ma Németországot megfosztották hatalmától és megosztottságban él. Gyors gazdasági talpraállása ellenére tényleges és lehetséges ereje nem hasonlítható az Egyesült Államokéhoz vagy a Szovjetunióéhoz. Olaszország elvesztette gyarmatait és fáradozásai következetesen arra irányultak, „hogy belső viszonylatban megerősítse és kiépítse politikai és gazdasági rendszerét" — írja Albonetti, majd így folytatja: Franciaország, amelyet Németország legyőzött, kénytelen volt feladni Európán 3 Richard Mayne: Die Einheit Europas. É. п. (1963). München, Prestel Verlag. 9. és 45 — 46. 1. 4 Mayne: i. m. 9. 1. -5 Stranner : i. m. 9. 1. 6 Albonetti: i. m. 31. 1. és Stranner : i. m. 19. 1. 4 Századok 1965/4-5.
