Századok – 1965

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 657

KRÓNIKA 661 ségét. A soronkövetkező balkáni feszültség viszont a balkáni pártok ellentéteire vetett fényt. A demostratív célból szervezett bázeli kongresszus (1912) sem juthatott ilyen körülmények között egyéb eredményre, mint hogy deklarálta a háborúellenességet és helytállóan értékelte a nemzetközi helyzetet; kivezető utat vagy közvetlen akcióprogramot nem tudott nyújtani. Ugyanakkor, mikor a bázeli kongresszus dokumentálta a nemzetközi munkásmozgalom egységes kiállását a háború ellen, az Internacionálén belül megjelentek az első kételyek ill. kétes jelek a nemzetköziség valódi értékét illetően. A francia Andler nyilvánosan kétségbe vonta a német párt vezetőség forradalmi ságát ésinternacionalimusát. Hervé, a korábbi harcos antimilitarista Elszász visszaszerzését kérte számon a francia párton, a német szociáldemokrata parlamenti frakció pedig megszavazta a megnövelt hadiköltségvetést. Jóllehet a francia szocialista párt a kötelező katonai szolgálat idejének felemelése elleni harcban magával tudott ragadni polgári radikális elemeket is, és az 1913-i berni interparlamentáris konferencián viszonylag sok francia polgári küldött is megjelent, ez a Franciaországban növekvő bizonytalansági érzéssel állt kapcsolatban. Végeredményben a polgári közvéleményben a nacionalista mámor mindenütt gyorsabban emelkedett, mint az antimilitarista elszántság. Mindezen jelek ellenére az Internacionálé 1914-ig egészében véve megmaradt a nemzetköziség talaján, s ez erősítette a pártok tömegbefolyását, növelte választási eredményeiket. A mandátumok szaporodása a szociáldemokraták többsége szemében megalapozni látszott a legális parlamenti út lehetőségét. Nem vették figyelembe, hogy a választási sikerek ellenére mindenütt egy agresszív nacionalista vezetés alatt álló többség áll a másik oldalon, amely a parlamenti erőkkel a fegyverek erejét tudja szembeszegezni. Ezzel az erővel pedig gyakorlatilag nem állt szemben megfelelő ellenerő, ami ebben az esetben csak a jól szervezett tömegakció lehetett volna. 1914-ben azonban az Internacionálé vezetői a mintegy másfél éves békés periódus után nem számoltak a közvetlen háborús veszéllyel. Még a szarajevói merénylet is csak néhány napos izgalmat váltott ki. Csak július közepén jelentek meg az első komoly vészjelzések, az ultimátum napjától pedig elkezdődött az Internacionálé több fázisból álló bukásának története. Először az osztrák és a magyar párt csődje következett be. A két párt előbb tudomásul vette és igazolta, az augusztus eleji napokban pedig már lelkesen helyeselte a háborút. Ez a bukás megzavarta és fékezte a többi pártokat is, gyengítette a háborúellenes erőket. A német párt habozott, késlekedett és vitázott, s ez hozzájárult ahhoz, hogy a veszélyeztetett Belgium szociáldemokráciája „nemzetvédő" talajra csússzék. A francia párt Jaurès meggyilkolása után egy ideig még szilárd maradt, de a döntő pillanatban végül ugyanúgy elárulta többévtizedes programját, mint a német szociáldemokrácia. Csak néhány csoport maradt hű a háború kitörése pillanatában a proletár nemzetköziséghez: a bolsevikok, a bolgár tesznyákok, az angol Független Munkáspárt és a semleges államok pártjai (olasz, svájci, román, skandináv), valamint átmenetileg a mensevikek, a szerb párt és az angol Labour Party. Az Internacionálé bukása — amint a szerző megállapítja — elkerülhetetlen volt, de nem volt szükségszerű, hogy ez a bukás — amint történt — a lehető legrosszabb formát öltse. A háború igenlése tette a bukást súlyos csapássá a nemzetközi munkásmozgalomra nézve, s emiatt a munkásosztály valódi akarata hosszú ideig, 1917 — 18-ig nem tudott megmutatkozni. A II. Internacionálé azonban ezt megelőzően három évtized hősi antimilitarista küzdelmében felnevelt egy szervezett szocialista munkástömeget, s ennek állásfoglalása végeredményben erjesztőleg hatott a háborús nemzedékre is. Ennyiben a „bázeli harangok zúgása" hozzájárult az 1917 — 18-i forradalmak előkészítéséhez. Erényi Tibor kandidátus opponensi előterjesztésében örömmel üdvözölte a rendkívül sokoldalú, méreteinél fogva is impozáns marxista feldolgozást, mely a II. Internacionálé csődjének előtörténetét vizsgálva meggyőzően igazolja, hogy az Internacionálé hajóját a mozgalomba befurakodott nacionalizmus futtatta zátonyra. A szerző érdemeként hangoztatta, hogy nem tesz engedményt a liberális igazoló nézeteknek, de ugyanakkor nem ad utólagos recepteket sem, és nem vetíti ki az orosz munkásmozgalom viszonyait Európára. Minthogy elismeri a nemzeti érdekek és szempontok jelentőségét, plasztikusan tudja ábrázolni a kor munkásmozgalmának valóságos belső konfliktusát. A továbbiakban Erényi Tibor a munka néhány gyengébb pontjára mutatott rá. Hiányolta a nacionalizmus térhódításának objektív okaira történő hivatkozást: a gazdaságtörténeti vonatkozások és a munkásosztály strukturális változásaira utaló vonások erőteljesebb kidomborítását. Űgy vélte, helyes lenne, ha a szerző foglalkoznék a szociáldemokrata forradalom-elmélettel. Jemnitz-cel szemben igazat adott azoknak a szerzőknek, akik a nemzeti kérdéssel kapcsolatban értetlenséget vetnek a II. Internacionálé szemére, mivel nézete szerint a szociáldemokrata jobboldal egyszerűen a polgári nacionalizmus