Századok – 1965

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 657

658 KRÓNIKA és a mezőgazdaság forradalmasodásával, nagyarányú gazdasági fejlődést, produkált, de ugyanakkor 1825-től kezdve túltermelési válságokhoz is vezetett, s oly mértékben csökkentette az ipari teimékek árait, hegy azokkal a mezegazdasági teimékek ái a versenyezni nem tudott, s ez a icáibér csökkenését eredményezte. A szerző leszögezi, hogy a munkásság életszínvonala az ipari forradalom idején 1850-ig a tudományos kutatások többsége szerint jelentősen rosszabbodott. Míg tehát az ipari forradalom egyfelől lehetővé tette az egyelőre még heterogén munkásosztály kialakulását, másfelől megteremtette egységesülésének, mozgalmának és e mozgalom fokozatos önállósulásának alapjait is. Ugyanakkor az ipari forradalom során megvagyonosodó burzsoá csoportok politikai harca a politikai hatalmat birtokló arisztokrácia ellen, majd vele kötött kompromisszuma is kihatott az angol munkásosztály első tömegméretű mozgalmának, a chartizmusnak menetére és sorsára. A chartista nézetek előzményeiként jelentkezett polgári reformeszméket vizsgálva a disszertáció elkülöníti a XVIII. század végén fellépő reformmozgalmat a XIX. század második évtizedétől kezdve jelentkező tudatosan antikapitalista elméletektől, melyeket már a marxizmus közvetlen előfutárainak tekint. Az előbbi keretében a radikális parlamenti törekvéseket, T. Paine munkásságát, a természetjogi felfogás alapján álló un. agrárreformerek (Spence, Ogilvie, Hall) eszméit, s a reformeszméket népszerűsítő Cobbett és Hunt tevékenységét mutat ja be. Az utóbbiak közé sorolja viszont Hodgskin, Ravenstone, Gray stb. munkáit, s Owen ténykedésének javarészét. A szerző bemutatja, hogy az eszmei forradalmasodás az 1825-ben fellépő első gazdasági válság talaján nagy lendületet adott a munkásság választójogi harcának s a szakszervezeti mozgalomnak. A munkásság szervezkedésének és elméletének elszakadása a polgári mozgalomtól és eszmerendszerétől az 1832-i Reform Törvénnyel vette kezdetét. Miután a reform a polgárság nagy részét hozzájuttatta a szavazati joghoz, s ezzel megnyitotta a burzsoázia előtt a politikai hatalomhoz vezető utat, a vagyonos burzsoázia szembefordult a munkássággal, s lényegében a burzsoázia radikális szárnya is szakított volt szövetségesével. Ez természetesen nem zárta ki, hogy a burzsoázia mindkét szárnya időnként megkísérelje a munkásság egészének, esetleg egy csoportjának vagy rétegének felhasználását saját céljaira. A magára maradt munkásság előbb a szakszervezetek erősítésében keresett — átmeneti eredménnyel — kiutat, majd az 1834-i Üj Szegény Törvény hatására megindult ösztönös népmozgalmat vonta bizonyos fokig szervezett irányítása alá. A mindjobban erősödő felismerés, hogy a politikai jogokat a politikai harc útján lehet csak meghódítani, kezdettől fogva két különféle formában öltött testet. Ez a körülmény azonnal meghatározta a mozgalom megosztottságát, s eleve lehetetlenné tette, liogy a chartizmus országos népi forradalomként jelentkezhessen, vagy azzá váljék. Míg a mozgalom forradalmibb részének az ún. „fizikai erő" pártjának vezetője, O'Connor is megtorpant ezen a forradalmi úton, s ezért szembekerült saját csoportjának más, nála következetesebb vezetőivel (O'Brien, J. Harney) s így éppen a legkritikusabb időpontban, 1838 — 39-ben gyengítette a mozgalmat, addig a „morális erő" reformista szárnya és vezetője, Lovett, forradalomellenességével a mozgalom végzetes fékezője volt, noha éppen ez a szárny dolgozta ki a tömegmozgalom vezérfonalává és lobogójává vált Népchartát. A megosztottság, a vezetők elméleti gyengesége, valamint a munkásosztály heterogén volta eredményezte, hogy az 1839-i chartista konvent minden jelentősebb ténykedés nélkül oszlott fel, s a mozgalom csupán egyetlen említésre méltó, kudarcra kárhoztatott felkeléshez vezetett (1839 novemberében Newportban); az uralkodó osztály az események során erősebbnek, tapasztaltabbnak bizonyulhatott. Incze Miklós kandidátus opponensi véleményében hangoztatta a szerző érdemét, amit újkori egyetemestörténet i, méghozzá munkásmozgalmi témaválasztásával vitathatatlanul szerzett. Megállapította, hogy Haraszti Éva egészében véve sikeresen oldotta meg feladatát: a chartizmusra vonatkozó óriási forrásanyag szempontgazdag, marxista feldolgozását. Ezt oly módon tette meg, hogy figyelembe vette, sőt igyekezett értékelni is a széleskörű polgári és marxista irodalmat. Ez utóbbi törekvése azonban — nyilvánvalóan azért, mert az egyes polgári művekből a használhatót, a pozitívat iparkodott megragadni — a polgári szerzők műveinek bírálatát illetően nem minden esetben járt teljes sikerrel. A munka historiográfiai vonatkozásaival kapcsolatban Incze Miklós felvetette azt a gondolatot is, hogy helyes lenne kimutatni a kapcsolatot az angol munkásmozgalom mindenkori helyzete és a chartizmussal való történelmi és elméleti foglalkozás módja és mérve között. Helyeselte a munka szerkezeti felépítését, egyetértett a szerző felfogásával azt illetően, hogy 1839-et a mozgalom történetében korszakhatárnak tekinti, s mindössze azt javasolta a szerzőnek, hogy az 1834—38 közötti időszakot kissé összefogottabban, rövidebben tárgyalja. — Incze Miklós ezután néhány részletre vonatkozóan