Századok – 1965

Tanulmányok - Barta István: Kossuth ismeretlen politikai munkája 1844 elejéről 399

408 BART A ISTVÁN volna hinni, hogy midőn a természeti s erkölcsi világban minden örök mozgásban izog, csak egyedül a magyar nép fog örökkön vesztegleni némelyeknek kedvökért, kiket nevezni szükségtelen." Kossuth tehát — ha nem is látja világosan Magyarország fejlődésbeli lemaradásának okait — helyesen ismeri fel, hogy a társadalmak fejlődését mindenütt törvények, méghozzá azonos törvények irányítják, s ezek a törvények bárminő ellenállással szemben érvényre jutnak. S helyes a további következtetés is: ha az emberi értelem és tevékenység határa végtelen, s még a hit sem állíthat korlátot eléje, „ki meri állítani, hogy az ükeink által felállapított társasági rendszerek a tökéletesség főbb polcát is elérték, s még azon viszonyoknak is megfeleljenek, mellyekről mint a jövendő kétes rejtelmeibe burkoztakról kacagányos apáink álmodni sem tudhattanak? Úgy vagyon, a nagy elmék fáradozásai s a körülmények előre nem látható hatásai nőttön szélesítik az emberi lélek mezejét, s ezen előlépést szükség, hogy politicai létegesítés (organisatio) is kövesse. Káros tévelygésnek tartom én a társaságokat olly formákhoz láncolni, mellyek nem változhatnak, s nem változhatván a tökéletesedést is kizárják. A társaságnak fő célja egy, örök és változhatlan, mint az Istenségnek s a természetnek törvénye; de azon fő célhoz vezető eszközök, a nőttön szélesebbre terjedő viszonyok s idő változtatta körülmények szerint nagyon különbözők, és az alkalmaztatásban még akkor is módositandók, midőn az alapos polgári intézet, mint amaz eszközöket kisugároztató fény csomó, a nemzeti egész egyetemet édesanyai karokkal öleli. Mennyivel inkább módositandóknak s bölcs előrelátással változtatandóknak kell tehát az érintett eszközöknek lenni olly esetben, midőn az alap nem egészen teljes egybenhangzásban áll az egyetemült társaság kivételt nem ismerő célzásaival." A gondolatot, amelyet Kossuth itt az idealista világnézet szókincsével kifejez, ma úgy szoktuk megfogalmazni, hogy a termelőerők fejlődése szükségszerűen maga után vonja a termelési viszonyok megváltozását, vagy hogy a gazdasági-társadalmi alapban végbemenő törvényszerű változásokat a felépítményben, az állam, a jogrend stb. szerkezetében is változásoknak kell követni. Azt a gondolatot, hogy a „kacagányos ősök" nem láthatták előre a fejlődést, intézményeikkel, jogalkotásukkal tehát nem köthették meg örök időkre utódaik kezét, már Széchenyi szenvedélyesen hangoztatta a Hitelben, tőle került át igen hatásos argumentumként a reformmozgalom szótárába. Kossuthnak azt az utolsó megállapítását, hogy a társadalom célját — ti. a benne egyesültek boldogítását — szolgáló eszközöket még abban az esetben is módosítani kell időnként, ha a „polgári intézet", ti. az állam, egyformán szolgálja minden tagjának jólétét, nem tudjuk, szabad-e úgy magyaráznunk, hogy Kossuth még a létrehozandó, formális jogegyenlőséget biztosító polgári államot is olyannak tartja, amelynek intézményeit a fejlődés később szintén meghaladja. Ha Kossuth ezt a mondatot így értette — a zárómondatban szereplő szembeállítás megengedi ennek feltételezését —, akkor ebben a kérdésben a polgári forradalom klasszikus ideológusain is túllép, akik a forradalmak által létrehozott polgári társadalomberendezést tudvalevően örökérvényűnek tekintették. De ha ez így van — folytatja tovább Kossuth a fejtegetést —, mi a helyzet az ősi, sértetlenségében féltékenyen őrzött magyar alkotmánnyal? Merész vállalkozását hűségnyilatkozattal kezdi: határtalan tiszteletet érez az alkotmány iránt, „melly ezernyi veszélyek között nyolc századokon át fenntartotta a magyart" a külső erőszakkal és a belső elkorcsosulás veszélyével szemben. Nem is feszegeti — mondja kora történettudományának szintjén —, hogy „mi lehetne a magyar, ha polgári alkotványát vagy eredeti tisztaságában meg-