Századok – 1965

Tanulmányok - Barta István: Kossuth ismeretlen politikai munkája 1844 elejéről 399

KOSSUTH ISMERETLEN" POLITIKAI MUNKÁJA 405 nézni merjen, látni is fog, s hogy biztosabb önszemünk világát, mint a vezető botot követni. S ím az ember felpillantott, bámulva érzé, hogy lát, pirulni kezde kábultsága fölött, megszégyenülésének feltüzelt hevében messze hajítá a vezető botot, mestere felett emelkedett a tanítvány, megveté, kigúnyolá a vigyázva haladásra intőt, s valamint kevéssel előbb nem hivé, hogy akinek szemei káprádznak, az rosszul lát, bódultan rohant előre, s miglen zárt szemmel tántorgott a vezető boton, botlott ugyan, s gyakran véresre ütötte homlokát, de a mélységet kikerülte volt: most a vadul rohanó zúzva hevert alant irtózatos mélységben, s mint a hempelygő hullám magával söprett mindent, amit útjában talált. Azon kevesek pedig, kiket a kedvező történet megtartott ez iszonyú veszélynek közötte, önként nyúltak az elhajított vezérbot után, mentek, amint vezettettek, s az emberiség egész életkorának gazdag tapasztalásokkal dús cyclusából nem maradt egyéb, mint a homályos üres emlékezet !" Egyetlen történetfilozófiai bekezdésben fogja itt össze Kossuth az emberiség fejlődésének sokévezredes útját, a sötét századoktól, amelyekben az elnyomott tömeg kevesek kényének volt kiszolgáltatva, a felvilágosodás nagy ébredezésén át a francia forradalomig, s vele a Napóleonnal visszatért új szolgaságig. A francia forradalom értékelése nem újság számunkra: találkoztunk már vele Kossuthnál is, s kevés számú radikálistól eltekintve így írtak és vélekedtek róla mindazok a reformerek, akik nem a kiváltságokon alapuló társadalom rombadöntésével, hanem fokozatos reformok útján akarták a polgári társadalmat létrehozni. Az emberi nem rögös úton halad a boldogság felé — fejtegeti tovább Kossuth —, útja azonban mégis büszkeséggel töltheti az időnek örökké való géniuszát, „kit a teremtő védangyalul rendele, hogy az emberiséget természeti s erkölcsi kifejlésében bölcsejétől a sírig kísérné". S költői szépségű kép következik, a felvilágosodás határtalan optimizmusa sugárzik belőle: dicshimnusz a természetet leigázó emberről. „Gyáván, erőtlenül, a természetnek minden kedvezéséből kitagadva, idegen ápolásnélkül éhelhalásra kárhoztatva, maroknyi szűk napokra szorított kurta életében ínség s betegségtől üldöztetve, nyomorult tehetetlenségben kezdi sírással köszöntött életét az ember, a mostoha természet árva gyermeke. De porbul alkotott töredékeny keblében az égi tűznek szikrája pislog, tehetetlen állapotja számtalan szükségeinek födözésére kiszteti, s ím a gyenge, az erőtelen egyik kezével a villám mennykövét ragadta meg, másikkal az ezernyi végetlen világok útját szabta ki, leszállott a természet alkotó műhelyébe, elleste a teremtés titkait, paradicsommá varázslótta a puszták rengeteg vadonait, hatalmának a föld, tenger, levegő független országait alája veté, s a gyarló teremtmény tökéletességében a teremtőhöz közelít !" Mindezt azonban csak azért mondja el Kossuth, hogy annál élesebben hasson a kérdés: „Hódol minden, és méltán hódol az emberi nagyságnak, s csak ön boldogságának, a társaságos élet céljának mezeje maradott volna értelmének bámulást gerjesztő kifejlésében parlagon? Csak itt vesztek volna el haszonvétlenül a századok tapasztalásai, egész ivadékok véres bukásai, egész nemzetek tévelygései?" Nem boldog tehát a természetet leigázó ember Kossuth szerint, mert nem tudta még megtalálni a társadalmi együttélésnek azt a formáját, amely a társadalom minden tagja számára biztosítja a boldogság, a boldogulás feltételeit. A felvilágosodás tanítványa azonban ebben a kérdésben is optimista. Az évezredes erőfeszítések és tapasztalatok nem vesztek el haszontalanul, a korlátlan emberi ész, a belátás megtalálja majd a megoldást. ,,A nemesebb