Századok – 1965
Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 343
KRÓNIKA 351 Simon Péter : „Földmunkás és szegényparaszt mozgalmak az 1890-es években" c. disszertációja tanúsítja, hogy az 1890-es évek falusi és mezővárosi dolgozó tömegeinek mozgalmai lényegesen különböznek minden korábbi parasztmozgalomtól: a kapitalista fejlődés talaján — az imperializmus kialakulásának időszakában — jöttek létre, résztvevőinek óriási többsége a falusi, mezővárosi proletariátus és félproletariátus soraiból került ki. Követeléseik nagyrészt tipikus munkás ós paraszti követelések voltak, amelyek gyakran általános demokratikus, illetve demokratikus paraszti követelésekkel fonódtak össze. E mozgalmak az ipari munkásság gazdasági és politikai küzdelmének hatása alatt, s jórészt az MSzDP propaganda és szervező tevékenysége nyomán alakultak ki és fejlődtek. Ideológiájukra is az akkori magyarországi szocialista mozgalom eszméi voltak leginkább hatással. A XIX. század utolsó harmadában, a kapitalizmus talaján, a mezőgazdaság termelőerői viszonylag gyorsan fejlődtek. Fejlődésük azonban a feudális maradványok miatt, valamint az ország iparosodásának lassúsága, ellentmondásai következtében egyoldalú volt; nagyobbrészt a nagybirtok és a gazdagparaszti birtokok területére korlátozódott, s elsősorban a búza és kukorica vetésterületének nagyméretű megnövekedésében és terméshozamának gyors emelkedésében éreztette hatását. Ezt az alapjában külterjes irányú fejlődóst jelentősen befolyásolta a nemzetközi gabonapiac alakulása. A kedvező eladási lehetőségek a 70-es évekre a válság nyomán megszűntek, s az alacsony árak még inkább arra kényszerítették a nagybirtokosokat, hogy mind többet és mind olcsóbban termeljenek. A búzatermelés központi helyzeténél fogva Magyarországon a nemzetközi búzaválság általános mezőgazdasági válsággá nőtt, s a 90-es évek végéig eltartott. A mezőgazdaság termelőerőinek fejlődése ós a termelés válsága meggyorsította a tőkés viszonyok fejlődését és kiélezte egyrészt a tőkés viszonyok és a mezőgazdaság feudális maradványai közötti, másrészt a tőkés viszonyokon belüli ellentmondásokat, ugyanakkor meggyorsította a parasztság osztályokra bomlását is. A parasztság osztályokra bomlásának folyamatát elemezve a szerző rámutat, hogy bár az egész parasztság érdekelve volt a feudális jellegű nagybirtok agrárforradalom útján történő felszámolásában, forradalmi kezdeményezésekre kizárólag a proletár és félproletár rétegek voltak képesek. E rétegeket a feudális jellegű megkötöttségek mellett sújtották a kizsákmányolás tőkés módszerei is. Ezért küzdelmükben összefonódott a tőke elleni és a feudális maradványok elleni harc. A mezőgazdasági válság az agrárproletár és félproletár rétegek közül leginkább az arató-, részes-, napszámos munkásokat, valamint a kubikusokat érintette. Önálló fellépéseikre azokon a vidékeken került sor, ahol nem apró falvakban, elszórtan, hanem nagy községekben, mezővárosokban s többezres tömegben éltek együtt. A mozgalmak azokra a megyékre terjedtek ki, ahol a legtöbb búzát termelték, és ennek folytán leginkább előrehaladt a mezőgazdaság eladósodása, a parasztság elszegényedése. Ezen megyék közül is Békés megye s általában a Viharsarok vált a mozgalmak kiinduló pontjává, bázisává. Az agrárszocialista mozgalmak gazdasági alapjának, társadalmi hátterének bemutatása után a disszertáció a mozgalmak történetét tárgyalja. 1889-ben a magyarországi szocialista mozgalomban a nemzetközi munkásmozgalom segítségével az osztályharcos irányzat kerekedett felül. Az MSzDP alakuló kongresszusán az agrárkérdésről elfogadott határozat az I. Internacionálé agrár javaslatán alapult, amely leszögezte, hogy a munkáskérdésről szólva nem szabad mellőzni a földművelő munkásokat sem, s javasolta a „földművelő munkásképzőegyletek" létesítését, amelyek tömörítik és nevelik a falusi szegénységet, s vázolta a földkérdés szocialista megoldásának útját. Ettől kezdve indult meg a párt agitációs és szervező tevékenysége a földmunkások között. Simon Péter részletesen ismerteti a SzDP agitációs és szervező tevékenységének kibontakozását, a földmunkás-egyletek megalakulását, az orosházi, békéscsabai, battonyai véres összeütközések eseményeit, Szántó Kovács János hódmezővásárhelyi tevékenységét. A hatóságok féktelen terrorja nem tudta megakadályozni a mozgalom terjedését, s a szocialista agitáció az 1891 —1894-ig terjedő időszakban a Viharsarok mellett az Alföld más vidékein, sőt a Dunántúl egyes pontjain is meghódította a falusi szegénységet. A mozgalmak jellegét elemezve rámutat a szerző arra, hogy ezek kezdetben kizárólag szocialista, illetve szocialista irányba fejlődő mozgalmak voltak. 1893 őszétől— 1894 elejétől kezdve azonban megjelenik a földosztó törekvés is, de csak az uralkodó szocialista irányzatnak alávetve, kiforratlan, következetlen formában. Ettől az időtől kezdve a földmunkás- és szegényparasztmozgalomban uralkodó szocialista irányzat kezd összefonódni egy — tendenciáját tekintve — polgári demokratikus irányzattal, amelynek megjelenése elsősorban a mozgalom kistulajdonos elemei számának növekedésével