Századok – 1965

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 303

320 FOLYÓIRATSZEMLE 320 kiemeli, hogy Palackyról a marxista Zdenôk Nejedly is nagy elismeréssel emlékezett meg. — JOHN K. ZEENDER: A német katolikusok és egy közös vallási párt koncepciója, 1900—1922 címen (424—439.1.) hoszszabb tanulmányt szentel azoknak a kísérleteknek, amelyeket a katolikus Centrumpárt kisebbsége egy általános, a protestánsokra is kiterjedő keresztény párt létrehozása érdekében tett. Julius Bachern 1906-i, a Braun—Pieper-csoport 1918-i és Adam Stegerwald 1920-i ezirányú tevékenységét vizsgálva megállapítja, hogy ezeket a lépéseket mindannyiszor a Centrumpárt felső középosztálybeli, konzervatív, vallási szemléletű vezető rétege gáncsolta el. Az általános keresztény párt létesítésére csak akkor kerülhetett sor, amikor ezt a réteget 1945 után felváltotta egy alsó középosztálybeli, a szerző szerint „demokratikus értelmiségi és munkás" vezetőség. — PIOTR S. WANDYCZ: Francia diplomaták Lengyelországban 1919—1926 c. írásában (440 — 450.1.) felvázolja az első világháború után a francia—lengyel viszony nehézségeit, amelyek a két ország egyenlőtlenségéből és a francia tőke mohóságából adódtak. Ebben a keretben elemzi az első két varsói diplomata: Eugène Pralon (1919. március 31.—1920. január 7. között követ) és Hector de Panafieu (1920. február 20-tól követ, 1924-től 1926 áprilisáig nagykövet) tevékenységét. Megállapítja, hogy az előbbi alkalmatlansága nehezítette a helyzetet, de az utóbbi sem tudott — kiváló képességei és népszerűsége ellenére sem — változtatni azon, hogy a francia politikusok Lengyelországot alárendelt partnerként kezelték, s hogy ebbe a lengyelek kezdettől fogva nem nyugodtak bele. A szerző leszögezi, hogy a viszonylag kedvező francia—lengyel kapcsolat Locarno előtt nem a varsói diplomaták érdeme volt, s hasonlóan nem személyi okokra vezethető vissza Locarno utáni megromlása sem. — K. ST. PAVLOWITSCH, a háború előtti bukaresti követség személyzetének tagja: Jugoszlávia és Románia 1941. c., visszaemlékezés jellegű munkájában (451 — 484. 1.) összefoglalja a jugoszláv—román viszony alakulását 1935-től kezdődően, majd részletesebben tárgyalja a belgrádi fordulat (1941. március 27.) és a román — jugoszláv diplomáciai kapcsolatok megszakítása (május 7.), ill. a jugoszláv nagykövetség tagjainak elutazása (május 14.) közötti napok történetét. Elsősorban arra törekszik, hogy a román kormány nácibarát, s akarva-akaratlan jugoszlávellenes politikája és a román nép náciellenes és Jugoszlávia, ezen belül főleg a szerbek irányában mindvégig baráti érzelmei közötti ellentétet bemutassa. — O. HISTORISCHE ZEITSCHRIFT. 1964.198. köt. 2. (ápr.) sz. — ERNST PITZ: Történeti struktúrák címmel történetelméleti kérdést tárgyal (265 — 305. 1.), kiindulópontja: minthogy a XX. században a történettudomány — az előző század nagyszabású kritikai tevékenysége folytán — új anyagot főképp a történeti segédtudományoktól kap, fölmerül ezek sokrétű és eltérő jellegű anyaga történeti ábrázolásba való beillesztésének szükségessége. A segédtudományok fogalmai — a szerző szerint — a célszerűség által elrendezett motivációs összefüggések formuláiként értelmezhetők; ezek a történetíró számára lehetővé teszik, hogy kijelentéseket tegyen olyan emberek cselekvéséről, akik mint individuumok valóságosan nem léteztek, és éppen ezért a hagyományos történetírói eszközökkel meg sem ragadhatók. A motivációs láncolat alkotja az első történeti struktúrafajtát. A történetiben magában benne rejlik egy objektív rend, amely lehetővé teszi a segédtudományok fogalmainak megalkotását. Ha ezek mint motivációs láncolatok érthetőkké válnak, struktúrákat és fogalmi rendszereket alkotnak, amelyek állandóan a cselekvő emberre, a konkrét, valóban létezett ós megtörtént emberi magatartásra vonatkoztatva jelennek meg előttünk. A közvetlen vonatkoztatás követelménye az a próbakő, amelynek alapján a történeti struktúrát el lehet különíteni más életstruktúrától. Ebből következik, hogy a szerző fejtegetése szerint a történeti struktúrák nem kerülhetnek ellentétbe a személyiség kategóriájával. A személyiségek és struktúrák sokkal inkább állandó kölcsönhatásban állnak egymással, amenynyiben az egyesek akarása, ha történelmileg valóban hatékony akar lenni, sokak tettét és pedig a lehető legtöbbször ismételt tettét akarja kiváltani; viszont az ilyen hatásokat kiváltó egyén más vonatkozásban maga is ismét sok idegen akaratnak lesz alárendelve. Minthogy az emberek egyidejűleg nem egyfajta, hanem sok életcélt tűznek ki maguk elé, a motivációs láncolatok motivációs horizontokká kapcsolódnak, amelyekben egy másfajta, másodfokú struktúrát láthatunk. Ez utóbbiakat is empirikus úton kell földeríteni. A motívumláncolatok nem önkényesen, hanem rendezett integrációt alkotva illeszkednek be a motívum-horizontokba, úgyhogy feltétlenül alkalmazható rájuk a struktúra fogalma. A rendezett integráció megvalósítására vállalkozik a történeti pszichológia (Robert Mandrou) és a szellemtörténet (Dilthey), de az első nem tudja a lényegest a lényegtelentől elválasztani, azonkívül egy utópikus, a kritikai szemponttal összeegyeztethetetlen „kortársias" állásfoglalásra törek-