Századok – 1965

Történeti irodalom - Aranyossi Magda: Lázadó asszonyok (Ism. Tömöry Márta) 285

.287 TÖRTÉNETI IRODALOM lomban is balratolódás következett be. A tüntetések hosszú sora zajlik az ország egész területén, éltetik az orosz forradalmat, béketüntetéseket szerveznek új, harcosabb egyesületek irányításával, kezdeményezésével, amelyekből azonban mindenütt aktívan kiveszik részüket a nőmozgalom harcosai. — A polgári forradalom idején sorraveszi azokat a hibákat, amelyeket éppen a munkásnőkkel szemben követett el a polgári demokratikus kormány: szó sincs egyenlőségről, a nők bére egyharmaddal alacsonyabb a férfiakénál. A továbbiak folyamán megtudjuk azt is, hogy a Tanácsköztársaságtól sem kapják meg a nőmunkások mindazt, amiért harcukat vívták, mert bár hosszú soruk végzi a különböző posztokon (sokhelyütt vezetőhelyeken) a szocializálás munkáját, s bár a Tanácsköztársaság 26. sz. rendelete kimondja a teljes egyenlőséget férfi és nő között, ez csak a választójognál érvényesül. Mégis a nőmozgalom szervezetei teljesen a Tanácsköztársaság mellé állnak, a honvédő harcok indulásakor hűségnyilatkozatot tesznek, majd a június 14 — 19-én tartott országos kongresszusukon, mely egyidőben folyt le a MSzP, ill. a Tanácsok országos gyűlésével, 286 nő jelent meg, akik a „jövőbe láttak" — írja szerző —, mert a kongresszus nemcsak szolidaritását fejezi ki a proletárhatalom, a forradalom iránt (bár a másik két kongresszuson csak a párt határozott közbelépése után engedik a nőszónokokat szóhozjutni), követeléseit úgy fogalmazza meg, hogy azok valóban előremutatóak: minden szakma nyitva legyen a nők előtt, gyermekek ne dolgozhassanak 14 éves koronáiul, az iskolai oktatás 14 éves korig tartson, a nyilvános házakat zárják be, a házasságot orvosi vizsgálat előzze meg stb. — A fejezet végén kitér a szerző az ellenforradalmi időben meghurcolt munkásasszonyok szomorú sorsára, megállapítja, hogy a Tanácsköztársaság idején azért nem tudott túl sokat tenni a nőmozgalom, mert az előző időkben a szervezés és vezetés gyönge volt, s így nem vált alkalmassá nagyméretű felvilágosító és propaganda munkára. Megemlíti azonban, hogy készült a Tanácsköztársaság alatt átfogó s igen jó agitációs és adminisztratív munkaterv, ezt azonban már nem volt idejük végrehajtani. Kitekintésül megjegyzi, hogy a már említett jó vezetés hiányában a nőmozgalom az ellenforradalom első időszakában sem talált magára. Aranyossi Magda jótollú írónő, s alapos kutató is, aki igen széles, sokszínű anyagon illusztrálja, bizonyítja mondanivalóit. A munka kétségtelenül hézagpótló, jelentős tanulmány nemcsak az átlagolvasó, de a történész számára is. Kár azonban, hogy néhol túl szigorúan itél, s emiatt a nőmozgalom kisebb jelentőségűnek tűnhet fel, mint valójában volt. Pl. azt állítja, hogy a SzDP már 1896-tól leszereli a nőmozgalmat. A könyvben felsorakozó tényanyag maga sem ezt bizonyítja. Hogy kezdetben gazdasági harcból indul ki, az törvényszerű. — A példának felhozott Csizmadia-cikk maga sem elsősorban gazdasági harcra korlátoz, s különösen nem ilyenek Csizmadia előző, a Népszava 1902-es számaiban egymásután megjelenő megnyilatkozásai, vagy akár a Nőmunkás első számában, 1903. március 1-én megjelent verse sem. — Ha még több korabeli munkásújságot lapozott volna át a szerző, akkor megállapíthatta volna, hogy bizony sok helyen jelent meg osztály tudatos, politikai szervezkedésre hívó cikk (pl. a Nőmunkásban Rudas Lászlónak 1906. április 22-i cikke, de a Könyvkötők Lapja, a Földmívelő, vagy az Epítőmunkás sok cikke is dokumentálja ezt.) Az kétségtelen, hogy az 1905 — 7-es forradalmi hullám után — az államhatalom erélyesebb közbelépése miatt első sorban — a párt támogatása is habozóbbá válik, a Nőmunkás betiltása — 1907 — 1912 között szünetelt — is keltheti azt a látszatot, hogy leszerelődött, lelanyhult a mozgalom, a választójog ügye köti le a szervezett munkásságot. — 1912 végén a Nőmunkás újra megjelenik, ebből is látható, hogy a mozgalom csak terebélyesedik, erősödik. S nem elszigetelten dolgozik. (Pl. 1909-ben, április 8-án a magyar nőmunkások országos kongresszusát a német munkásnők nevében maga Clara Zetkin üdvözli.) — Igaz, hogy 1913-ban még nem tudják megünnepelni a nemzetközi nőnapot, de csak azért nem, mert ehhez nem kapnak engedélyt, — az elkészített 40 000 röpiratukat azonban az ország 25 vidéki helyére is eljuttatják, a Nőmunkás pirosbetűs fejjel jelenik meg. A szerző a nőmozgalom hibájául rója fel, hogy csak a választójogért harcolnak, miként a szociáldemokrata párt is, a 10-es évek elején, s ezt a harcot nem tartja jelentősnek; meg sem említi, hogy a magyar munkásnők hívására 1913. június 19-én a Nők Választójogi Világszövetsége Budapesten tartotta ülését, osztrák előadóval, s ebből az alkalomból a Nőmunkás három nyelven jelent meg; a Nőmunkásban élénk vita indul pl. a párt abbeli magatartása fölött, hogy vajon akar-e, vagy nem választó jogot adni a nőknek. A szerző — mert nem az adott történelmi helyzetből indul ki — a háborúval kapcsolatosan is téves megállapításhoz jut. Nehezményezi, hogy a nőszövetségek nem fordultak szembe élesen a háborúval. Legfeljebb 1908-ban történt ez meg (1908 valóban