Századok – 1965

Történeti irodalom - Polišenský; Josef: Otázky studia obecných dejin II (Ism. Heckenast Gusztáv) 275

.278 TÖRTÉNETI IRODALOM program meghirdetését, s az igen szemléletesen ábrázolt vetélkedést Gömbös, Bethlen és Eckhardt Tibor között. Gömbös belpolitikai tevékenységének és céljainak értékelésében azonban egy kis bizonytalanság érezhető. A 95 pontot ismertetve a szerző megállapítja, hogy ha Gömbös nem is, de. barátai a programot nyíltan a fasiszta tipusú korporációs állam kiépítésének tervezeteként értelmezték, de mindjárt hozzáteszi, hogy Gömbös a programot nem akarta megvalósítani, majd később még világosabban kijelenti, hogy „Gömbös egy lépéssel sem akart túlmenni azon a határon, amelyet Bethlen tíz esztendei uralma alatt vont meg". Ha ez igaz is abban az értelemben, hogy a népnek nem akart többet adni, mint Bethlen, általánosítva, amire a fogalmazás lehetőséget nyújt, ellentmond Gömbös 1935. szeptember 30-i Hitlerrel történt találkozásáról szóló adatnak, amely szerint Gömbös és Hitler megegyeztek a totális diktatúra bevezetésében ós a zsidó-kérdés ún. „megoldásában" Magyarországon. Természetesen Gömbös egész politikájának értékelését az eddig ismerteknél sokkal bőségesebb adatok vizsgálata alapján a tények ós tendenciájuk feltárása fogja lehetővé tenni, de az bizonyos, hogy az itteni tárgyalás ellentmondásossága csak akkor szüntethető meg, ha nem csupán Gömbös ellentétes megnyilatkozásait, hanem szándékait és az uralkodó osztály objektiv szükségleteit, érdekeit, az objektiv lehetőségek ellentmondásait szembesítjük. Ami Gömbös külpolitikáját illeti, az irányvonal Németországra való ismert áthangolásának bemutatása mellett a szerző a marseillei merénylet egyes körülményeinek első ízben törtónt publikálásával gazdagítja a képet. Az iratok arról vallanak, hogy ebben az ügyben nemcsak Magyarországnak volt szüksége Olaszország támogatására, hanem legalább annyira Olaszországnak is arra, hogy Magyarország hallgasson Olaszország sokak által ismert, de senki által nem „firtatott" elsődleges felelősségéről, bár a szerző az utóbbi vonatkozást nem emeli ki. Adatai alapján nem hat valószínűen viszont az a megállapítása, hogy a magyar kormány Németország részességéről azért hallgatott, mert nem volt tudomása a német titkos szolgálat szerepéről a gyilkosság előkészítésében, hiszen a kormány az olaszok felelősségéiől is hallgatott, holott erről igazán pontos értesülései voltak. Nem érződik bizonyítéknak a tájékozatlanságra az az érv sem, hogy amennyiben ismeri a kormány a németek szerepét, akkor bizonyára támogatást kért volna a titkos diplomáciai tárgyalásokban, hiszen Németország támogatására hagyatkozni éppen ebben az időben és éppen a francia kormánnyal folyó alkudozásban meglehetősen kétes értékű vállalkozás lett volna. A szerző maga is jelzi egyébként, hogy a marseillei ügy elsimításának árát a francia diplomácia az olasz—francia és az olasz—jugoszláv közeledés megvalósításában jelölte meg, amit — tegyük hozzá — egyelőre még Laval is Németország ellenében szorgalmazott. A Darányi-kormány rövid uralmát a szerző mint külpolitikailag a feltótlen németbarátság, belpolitikailag a szélsőjobboldali nyilas, fasiszta pártoknak tett engedmények korát jellemzi, s Darányi bukásának okaként megállapítja, hogy a finánctőke és a nagybirtoknak azzal összefonódott része Darányi mindkét vonalát túl merevnek tartotta, Imrédy kormányának uralmát széleskörűen, több új motívummal gazdagítva ismerteti, amelyekből az Imrédy képviselőházi leszavaztatásával, majd megbuktatásával kapcsolatos anyag emelkedik ki. Végigkíséri a miniszterelnök pályafutását az egyre jobbra tartó, mind veszélyesebb területekre vezető belső politika ós a Németországnak tett nagyobb engedmények útján, csak annak az ellentmondásnak feloldásával marad az olvasónak adósa, hogy a vezető finánctőkések és nagybirtokosok, akik kinevezésétől túlzott „liberalizmusa" és németellenessége miatt húzódoztak, végül a német ós olasz fasiszta módszerek „utánzása" s a Németország felé túlságosan elkötelezett külpolitikája miatt buktatták meg. Nem valószínű, hogy az uralkodó osztály vezető rétegei Imrédy személyében olyan embert akartak volna a kormány élére állítani, aki azt folytatja, ami miatt elődét, Darányit megbuktatták. A már ismert tények szerint is, ha Imrédyt liberálisnak és angolfiinak joggal nem is lehetett nevezni, kezdetben mindenesetre szélesebb körű, a német jóviszonyt fenntartó, de jórészt Olaszországra támaszkodó és Angliára is alapozó, sőt még a kisantantra is kacsintgató külpolitikához vonzódott, mint ahhoz az egyoldalú németbarát irányhoz, amit végül megvalósított. Kezdeti óvatosabb politikája, fordulata ós ennek okai — sajnos — a tárgyalás során rejtve maradnak az olvasó előtt. Részletesen foglalkozik a munka — főként külpolitikai tekintetben — a Telekikormány tevékenységével Kárpátukrajna megszállásától a lengyel kérdésen és a Románia ellen tervezett akción át a jugoszláv problémáig, megemlékezvén közben a zsidó-törvényjavaslat parlamenti vitájáról, az 1939-i választásokról és azokon a nyilasok előretöréséről is. A tárgyalásból kitűnik, hogy éppen Teleki volt Bethlen óta az a politikus, aki a nagybirtokos-nagytőkés vezető réteg által helyeselt politikát a legkövetkezetesebben próbálta megvalósítani, fenn akarta tartani a tengelybarát politikát a Németországnak