Századok – 1965

Történeti irodalom - Andics Erzsébet: A Habsburgok és Romanovok szövetsége (Ism. Kovács Endre) 245

.247 TÖRTÉNETI IRODALOM grätzi egyezményre hivatkozva kérte a cár segítségét a forradalom ellen. Teljesen igaza van tehát Andics Erzsébetnek abban, hogy a münchengrätzi és berlini egyezmények Magyarország sorsát közvetlenül is érintették. Nem kevésbé jelentős az a tény is, hogy a segítségkérés a Habsburg-uralom részéről indult ki, és része volt ebben annak a félelemnek is, melyet Bécsben a magyar nemzeti mozgalommal szemben éreztek. Andics munkájának egyik fő tanulsága, hogy a beavatkozás szüksége nem 1848 — 49-ben merült fel a két szövetséges között, hanem sokkal korábbi keletű elkötelezettség természetes folyománya. Már a 30-as évek közepén foglalkoztatta e gondolat a cárt. Az 1849. évi intervenció genezisét a szerző gondos aprómunkával állítja elénk. A Népek Tavaszának elsöprő erejű forradalmi mozgalmai egyszeriben akuttá teszik az intervenció kérdését. Látjuk a közölt iratanyagból, hogy a cár ós kancellárja mekkora figyelemmel követik az ausztriai ós magyarországi eseményeket, hogyan foglalkoznak a legapróbb részletekig a követi jelentések az itteni események alakulásával és mennyire megszabja ennek az érdeklődésnek a tartalmát a cár aggodalma az esetleges forradalmi sikerektől. A szerző kitűnően világítja meg az osztrák kormányon belül lejátszódó változásokat és a kamarilla szerepét. A cári aggodalmak mögött a régi reakciós ausztriai rendszer féltése húzódik meg, s amikor a bécsi mozgalmak egy időre magában az osztrák kormányban is bizonyos liberális eltolódást kényszerítenek ki, a cár elfordul a kormánytól és igazibb szövetségeseivel, a kamarilla tagjaival tartja a kapcsolatot. A magyar forradalmi mozgalom a galíciaival együtt a cár szemében a legtöbb veszélyt tartalmazza mind Ausztria, mind a cári birodalom számára, s mint Fonton itt közölt jelentései bizonyítják, a cár a Battyhány-kormány időszakában még táplált ugyan bizonyos illúziókat a magyar ügy békés kibontakozása irányában, de az események előrehaladtával nem mulasztott el bizonyos katonai jellegű intézkedéseket sem, melyek világossá teszik elszántságát arra az esetre, ha a forradalom győzelmesen halad előre. A cárnak 1848 tavaszán tett semlegességi nyilatkozata, mint e könyv szerzője rámutat, csak taktikai jellegű volt; a két ország közti diplomáciai levelezésben éppen elég nyomós érvet látunk arra, hogy a cár adott alkalommal nem habozik a fegyvereket megszólaltatni. Igen tanulságos módon szemlélteti a munka azt a szoros elkötelezettséget, mellyel a cári diplomácia a Bécsből Innsbruckba menekült császári udvarhoz és a kamarillához fűződött. Fontos feladatának tekintette a szerző, hogy I. Miklósnak a pánszláv törekvésekkel kapcsolatos állásfoglalását tisztázza. Hangsúlyozza, hogy Miklósnak mindenekelőtt erős Ausztriára volt szüksége, maga a cár és Nesselrode nem egyszer hangoztatták Ausztria integritását, s ebből önként folyik, hogy Miklós helytelenítette a pánszláv törekvéseket, nem akarta a Monarchia szlávjait a saját birodalmában egyesíteni. (Érdekes azonban, hogy Nesselrode a Monarchia szóthullása esetén Galíciát bekebelezendőnek tartotta.) Jelacié megmozdulását a cár mindaddig rossz szemmel nézte, amíg ebben elszakadási törekvést látott, csak akkor lett előtte népszerű a délszláv mozgalom, amikor értesült arról, hogy Jelaóié a dinasztia hű embere, és akciója a magyar forradalom ellen irányul. Az olvasót méltán érdekelheti az intervenció eldöntésének ós megérlelődésének időbeli problémája. Annál is inkább, mivel a korabeli magyar politikai életben igen nagy bizonytalanság uralkodott e kérdésben: felmerül a beavatkozás lehetősége a politikai életben már elég korán, s a forradalom radikalizálódó jelenségei láttán a feudális arisztokrácia soraiban szép számmal vannak, akik megmentésüket remélik a cártól, míg a liberális oldalon hiszik is meg nem is az intervenció bekövetkeztét; mindenesetre a többség nem meri hinni, csak mint végső veszedelemre gondol rá. Voltak-e világos jelei 1848-ban a cár beavatkozási szándékának? Windischgrätz, a kamarilla legbizalmibb embere, már 1848 júliusában felvetette a cárnak a segítségkérés gondolatát, aki nem zárkózott el tőle. A cár válaszát e kötet nem közli, de utal Scserbatovra, ahol a cárnak Paskievicshez írt levelében (1848. július 23.) utalás történik Windischgrätz szóban forgó kérésére. Érdekes lett volna közelebbi adatokat megtudni az 1848 nyarán lefolyt megbeszélésekről, melyeket az uralkodócsalád folytatott Medemmel, a cár követével az intervencióról, mint ahogy arról Helfert tájékoztat. És érdekes lett volna ennek az átmeneti időszaknak még további részleteit is feltárni; erre azonban, úgy látszik, a szerző nem talált több adatot. 1848 novemberében kelt Schwarzenberg egy levele, melyre a cár kitérő választ adott, mivel nem látta világosan az ausztriai belviszonyok várható alakulását. Az októberi bécsi forradalom ós a kormányon belüli ingadozás átmenetileg megbolygatta a szövetséget, de amikor a bécsiek hősi felkelésót leverték és Schwarzenberg liberalizmusáról is kiderült, hogy nem valódi liberalizmus, a cárizmus és Bécs között helyreállt a szoros szövetség. 1848 utolsó napjaiban, már Ferenc József uralkodása kezdetén, került ismét szóba a közös katonai fellépés kérdése. Zavaró mozzanatok azonban később is jelentkeztek és mindig akkor, amidőn a bécsi udvar akárcsak egy hajszálnyira is eltért a reakciónak, az abszolutizmusnak attól a megcsontosodott formájától, melyet a cár képviselt.