Századok – 1965

Vita - Az Osztrák-Magyar Monarchia történeti problémái 1900–1918. 206

222 AZ OSZTRÁK-MAGYAR- MONARCHIA TÖRTÉNELMI PROBLÉMÁI 222 lag csak két lehetőség állt fenn: ha Németország győz, akkor annak vazallusa lesz, vagy felbomlik. Ekkor már nem jöhetett szóba a birodalom radikális átalakítása. Voltak azonban olyan erők, amelyek felismerték, hogy nemzetközi jellegű népi harcot kell folytatniuk. Ez az a szempont, amelyet kidolgozva a Monarchia problémáit osztályharcos szemlélettel megközelíthetjük. A román referátum nem mutat rá e népi megmozdulások nemzetközi, pozitív oldalaira (1918-as januári sztrájk, Cattaro). A referátum 1917—1922 közötti forradalmi fellendülésről szól, de a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervenciót aligha lehet ebbe a kategóriába sorolni. Ugyancsak nem fogadható el az az állítása a referátumnak, hogy 1918 után egységes román nemzetállam alakult ki: akármelyik népszámlálás megmutatja, hogy az utódállamok soknemzetiségűek voltak. Helytelen az is, hogy az 1918 decemberi gyulafehérvári nemzetgyűlés állásfoglalását szabad elhatározás eredményének tünteti fel, holott mindenki tudta, hogy rövid időn belül ott a román hadsereg. Utal a román királyi csendőrség bukovinai atrocitásaira, amit nem lehet „felszabadításnak" nevezni. A román állam soknemzetiségű voltát jól tükrözte a Román Kommunista Párt soknemzetiségű összetétele is. A párt maga ennek ellenére egységes volt, az állam azonban nem. A román referátumban több egyéb pontatlanság is van. Nem ért egyet az osztrák nemzetről előadottakkal, továbbá az osztrák szociáldemokrata vezetőket, Viktor Adlert és Otto Bauert ért sommás elítélő véleménnyel sem, amelyben a dogmatikus szemlélet maradványát látja. Dolmányos István felszólalásában a „Lex Apponyi" — az 1907-es iskolatörvény — jelentőségével foglalkozott. A törvény létrejöttének feltételeit vizsgálva rámutatott az 1906-tal kialakuló új magyar nacionalista-soviniszta hullámra, továbbá a szocialista tanítómozgalom kialakulására. A törvény tartalmának ismertetése után elemezte annak célkitűzéseit, s megállapította, hogy a tanítók fizetését felemelve az egyházi iskoláknál, mintegy kényszerű állami támogatással igyekeztek elérni a nemzeti célokat. Az állami támogatás fejében bizonyos követelményeket állítottak fel a magyarnyelvű és magyar szellemű oktatás és nevelés kérdésében. A törvényt elítélően fogadta a haladó közvélemény s a nemzetiségiek egyaránt. Alex Apponyi az erőszakos asszimilációs politika szimbólumának tekinthető, amely jól tükrözte a magyar uralkodó osztályok soviniszta elnyomó politikáját a dualizmus korában. Hiba lenne azonban a törvényt s annak végrehajtását túlértékelni. Leo Valiani (Olaszország) felszólalásában hangsúlyozza, hogy sokban egyetért Túrok professzor fejtegetéseivel. Kétségtelen azonban — állapítja meg —, hogy a Monarchia legelnyomottabb nemzete a román volt. Bár az olaszok is elnyomva érezték magukat, az olasz lakosú városokban nem volt tényleges elnyomás. A román referátum több megállapítását nem tudja elfogadni. Jorga és Goga nacionalizmusát erőteljesebben kellene bírálni. Ha igaz az, hogy a nemzetiségi munkásokat rosszabbul fizették, ennek nem a nemzeti elnyomás az oka, hanem az, hogy ezek a munkások nem voltak eléggé szervezettek. Egyetért azzal a véleménnyel, hogy a Monarchiát a benne élő nemzetek robbantották szét. Ebben a harcban azonban élen jártak a magyar tömegek. Fontosnak tartaná Otto Bauer objektívebb értékelését; Ferenc Ferdinánd, habár szavakban elismerte a föderalizmust, azt sohasem valósította volna meg. A Monarchia győzelem esetén sem lett volna életképes; német vazallussá vált volna. A feladat az, hogy megkeressük a Monarchia felbomlásának kiindulópontját. Hanák Péter felszólalásában bírálta az egyes nyugati polgári történészeknek a Monarchia történetét taglaló munkáit, s megállapította, hogy a divatos „supranationale Integration" koncepció látásmódja történetileg nem látszik megalapozottnak. Áttérve a marxista történetírás taglalására, bírálta annak egyes egyoldalúságait. Eddig kevés figyelmet fordítottunk a kapitalista fejlődés pozitív vonatkozásainak feltárására, délkelet-európai kihatásának vizsgálatára. Az egyenlőtlen fejlődés mellett — bizonyos kiegyenlítési tendenciák is megfigyelhetők voltak. Problematikus a tőkés kizsákmányolás és a nemzeti elnyomás azonosítása s ebből kifolyólag a „kettős kizsákmányolás" tétele. A konkrét forrásanyag nem támasztja alá azt az újabb marxista irodalomban elterjedt felfogást, amely a nemzeti mozgalom és gondolat hordozójának a dolgozó osztályokat, a munkásságot tekinti, s a munkás- és a szegényparaszti mozgalmakban a nemzeti mozzanatot emeli ki. Ezek a tömegmozgalmak szinte kivétel nélkül osztályharcos jellegűek voltak még a világháború alatt is. A tömegmozgalmak tartalmát és célját tekintve a kérdés az volt: vajon a szocialista mozgalom mozgósítja-e a súlyos nemzeti elnyomás elleni szabadságtörekvésekben rejlő energiákat a demokratikus, majd szocialista forradalom érdekében, vagy a nemzeti mozgalmakat vezető burzsoázia ós polgári középrétegek nyerik-e meg a maguk polgári-nemzeti céljaik