Századok – 1965

Történeti irodalom - Waldapfel Eszter: A független magyar külpolitika 1848–1849 (Ism. Urbán Aladár) 1296

1300 TÖRTÉNETI IRODALOM kezdődik új fejezete (169. 1.). Nem teljesen megnyugtató a köztársaság „határozott kontúrjairól" szóló fejtegetés (221 — 224. 1.), lúszen dinasztikus gondokról (212. 1.) ós köztársaság-ellenes hangulatról (269. 1.) is hallunk. Vagyis, hogy a dinasztikus tervek Kossuth részéről csak „taktikai sakkhúzások" voltak (224.1.), ezt az érintett fejtégetések nem bizonyítják. Nem világos, hogy érdemben mit ért a szerző azon, hogy a diplomáciai erőviszonyok változása következtében Angliába helyeződött át a súlypont (226., 262. 1.). Nem kapunk felvilágosítást, hogy milyen elképzelések rejlettek a Tengermellék megszerzésére irányuló „nagy koncepciójú tervek" mögött (241.1.). Végezetül kifogásolható, hogy a Velencével kötött szerződést értékelve (237 — 239. I.), nem mutat rá, hogy abban a diplomáciai vonatkozások mellett milyen katonai szempontok játszottak szerepet. A magyar—velencei szerződés ugyanis egy, az Adrián operáló flotta ós Fiume biztosítása révén elsődlegesen nem a diplomáciai elszigeteltségből való kitörést célozta, hanem az 5. pontban emlegetett „hatalmas diverzió" segélyével, Fiúmén keresztül akart a szabadságharc katasztrofális fegyverhiányán enyhíteni. Ezért foglalkozik a 7. pont külön a fegyverek tárolásával, azoknak a magyar tengerpartra szállításával, „mihelyt ott egy magyar hadosztály megjelenik azok átvételére". (Alter ismert munkája is utal pl. erre.) Az 1848/49. évi szabadságharc még megíratlan részletes katonai története jól használhatta volna Wadapfel Eszter adatait, lia kutatásai során a fegyvervásárlásról és szállításokról előkerült utalásoknak (69., 153., 256., 263.1.) részletesebben utánanéz. (Itt kívánjuk megjegyezni, hogy Wimmernek a 45. oldalon említett fegyvervásárlásáról szóló Kossuthlevél körül valami félreértés lehet, mivel ez a megbízatás a fegyverszerzés vonatkozásában — igaz, minőségében kifogásolhatóan — eredményes volt.) Általában: mivel a vizsgált diplomáciai tevékenység háttere a fegyveres harc, a hadügyi vonatkozások (beleértve pl. az olasz és lengyel légió kérdését) talán nagyobb figyelmet érdemeltek volna. A téma diplomáciatörténeti jellege miatt indokolt az igény, hogy a tárgyat érintő nemzetközi vonatkozások kellő hangsúlyt kapjanak. Mint erre már utaltunk, ez Anglia, Franciaország, Törökország esetében teljesen megnyugtató — sőt talán a francia helyzet elemzése érdemén túl is dominál. Hiányoljuk azonban a porosz udvar magatartásának ismertetését, hiszen a cári intervenció szervezeti alapjául szolgáló münchengrätzi szerződést (amely nem 1834-ben, mint a könyv sajtóhibásan közli, hanem 1833-ban volt) Poroszország is aláírta. A mellett — ld. erre a szerző által is idézett Taylor munkáját — tett is „segítőkész" ajánlatokat Ausztriának. Ugyancsak kívánatos lett volna annak tisztázása, hogy az Egyesült Államok követe, A. Dudley Mami miként rekedt Bécsben (245—246. 1.), mi történt az osztrák diplomácia berkeiben. Nem szólva arról a külön figyelmet érdemlő tényről, hogy míg Franciaország — mint láttuk — a magyar respublikától húzódozott, az amerikai titkos megbízott (special and confidential agent) feladata az] volt, hogy biztosítsa a magyar köztársaság elismerését. (Amire Piványi Jenő említett cikkében idézett Sehwarzenberg-levél ugyanúgy utal, mint pl. J. W. Pratt újkeletű amerikai diplomáciatörténeti kézikönyve.) A külpolitikai kérdések kapcsán felvetődik az olvasóban, hogy miért bizonytalan az Egyesült Államok helyzete (248. 1.), vagy miért van aláaknázva már 1849-ben a cárizmus — és honnét tudja ezt a cár (289. 1.). Miért fakad ki a szerző a „Deutscher Bund szelleme" ellen (30. 1.), hiszen Frankfurt ennek a megújulni készülő német szövetségnek a központja, s maga Kossuth is a Deutscher Bund integritását kívánja garantálni (24. 1.). Nem indokolt, hogy az európai gazdasági fejlődésben 1849-től olyan nagy szerepet játszó kaliforniai arany hatását Franciaországban már 1848 őszére tegye (54. 1.), mivel annak feltárása csak a februárban megkötött Guadeloupe Hidalgo-i szerződés után indult meg. Természetes tehát, hogy ez az arany akár az atlanti partról Dél-Amerika megkerülésével, akár a Csendes-óceán partjaihoz a kontinensen át szállítva indult útnak Európába, nyilvánvaló, hogy hosszú hónapok teltek el, amíg hatása számottevő mértékben jelentkezett — s akkor is először Angliában. A francia viszonyok részletes elemzése ellenére nem jelzi a szerző — hiszen számára magától értetődő —, hogy 1848. december 10. miért hoz változást Párizsban (110. 1.), s ugyancsak nem ad tájékoztatást arról, hogy a balta-limáni egyezmény tulajdonképpen mi volt (254. 1.), illetve Palmerstonnak miért kellett azt — pl. az 1833. évi Unkiar Skelless-i szerződéshez viszonyítva — sérelmesnek tartania. Sajnálatos, hogy nem ügyel a bécsi szerződés (307. 1.) ill. a bécsi béke (311. 1.) közötti különbségre, miként ugyancsak elnézésből eredhetnek azok a tévedések, amelyek a prágai felkelés, illetve az itáliai vereségek időpontjánál (55., 152. 1.) találhatók. Ezek az apró pontatlanságok azonban nem jellemzői a munkának, amelynek egyik nagy értéke a pontos, lelkiismeretes forráshasználat és a körültekintő gondossággal összeállított jegyzetapparátus. Mint már említettük, magyar és külföldi levéltári anyagok, kortársi emlékezések, okmánytárak és feldolgozások, diplomáciatörtóneti kézikönyvek sorából áll össze a széles sodrású anyag, amelynek közel másfélezer jegyzete terjedelemben