Századok – 1964

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 877

888 К RÓNIKA A disszertáció nem elemzi eléggé árnyaltan 1933—1935-között a nyugati hatalmak diplomáciai tevékenységének szerepét a náci Anscliluss-tevékenység kudarcában. Korom Mihály szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni az olasz—angol—francia együttműködést, valamint a szovjet diplomácia ezirányú tevékenységét sem. Kifogásolja azt is, hogy a munka helyenként leíró jellegűvé válik és az érdekes új forrásanyag néhol kiszorítja az elemzést. Végül rámutat arra, hogy a disszertáció a vitatott kérdések ellenére is jól sikerült történelmi feldolgozás, amely kellően dokumentálja a jelölt történetkutatói képességeit. Kovács Endre írásban beküldött hozzászólása kiemeli, hogy e korszak keletközépeurópai története azért olyan bonyolult, mert a fokozódó fasiszta veszély arra ösztönözte ez országok egyrészét. hogy egységesen szegüljenek szembe a náci étvággyal, ugyanakkor azonban ,.a politikai határok status quojának kérdése a legdöntőbb akadálya lett a közép-európai országok antifasiszta koalíciójának. A kisantant mohó burzsoáziája inkább saját létét sodorta pusztulásba , mint hogy lemondjon a magyar etnikumú területekről; a magyar uralkodó osztály pedig végzetesen hozzákötötte az országot a német fasizmushoz". Helyesnek tartaná az Anschluss-kérdés historikumát valamivel korábbi időre helyezni és kimutatni, hogy Hitler, mint annyi másban, a nagynémet egység tekintetében sem bizonyult újítónak. Kovács Endre felhívja a szerző figyelmét arra is, hogy Dollfuss politikai magatartásának analízise még megérdemelne néhány kiegészítő vonást, továbbá szükséges volna a náci terjeszkedés ausztriai belső bázisának analízise is. A munka befejezésében célszerűnek mutatkoznék az annexió nemzetközi kihatásának részletesebb elemzése is. Ádám Magda elsősorban a kisantant kérdéséhez szólt hozzá. A disszertác iónak a kisantanttal foglalkozó részei is igen sikerültnek mondhatók, azonban a szerző ezt a problémakört erősen osztrák szemszögből vizsgálja, s ez bizonyos egyoldalúsághoz vezet az 1936-os londoni és párizsi tanácskozások valamint a Hodza-terv értékelése terén. A másik vitatott kérdés — Gömbös ós Kánya külpolitikai vonalvezetésének a problémája. Ádám Magda szerint a szerző ebben a kérdésben kissé egyoldalú, mert Kánya ós Gömbös külpolitikai koncepcióját nem lehet teljesen azonosítani. A revízió és a szovjetellenesség terén nem volt közöttük különbség, de Kánya eljutott a német imperializmus veszélyének bizonyosfokú felismeréséhez, azért igyekezett a német orientációs vonalat mils kapcsolatokkal ellensúlyozni. Ezt a szerepet eleinte a római hármasegyezmóny töltötte be. majd miután ennek németellenes éle az olasz—német közeledés nyomán csökkent, Angliával kívánta erősíteni a kapcsolatokat. Gömbös nem értett egyet külügyminiszterének 1936 elejétől egyre határozottabbá váló, egyszerre két vasat is tűzben tartó politikájával, de Horthy nem járult hozzá Kánya tervbevett eltávolításához. Kánya a kisantanttal szemben is — gyűlölete ellenére — rugalmasabb magatartást tartott szükségesnek, és elfogadta ezzel kapcsolatban a német megosztási politikát : minden erő koncentrálása Csehszlovákia ellen; modus vivendi Romániával; megegyezés Jugoszláviával. Gömbös viszont, legalábbis a gyakorlat i politikájában, soha sem mondott le a minden irányú revízióról. Ádám Magda — Kovács Endrével vitatkozva — kijelentette, hogy a megbékélés érdekében a csehszlovák kormány igenis hajlandó lett volna engedményekre, de a magyar uralkodó körök a régi Nagy-Magyarország visszaállítását tervezték. Kerekes Lajos válaszában egyetértett azokkal a bíráló megjegyzésekkel, amelyek egyrészt az osztrák kommunista párt nézeteinek kifejtését, másrészt a német expanzió gazdasági előkészítését kérték tőle számon. Rámutatott azonban arra, hogy e két fontos probléma részletes feldolgozását egyelőre csaknem lehetetlenné teszi a források hozzáférhetetlensége. Hasonló jellegű nehézségek állják útját a szovjet külpolitika alaposabb ábrázolásának is. A Heimwehr történetének a munkába való beillesztésével kapcsolatban rámutatott arra, hogy az egyes osztályok önálló fegyveres organizációinak problémája elválaszthatatlanul beletartozik az első osztrák köztársaság történetébe. A római paktum tekintetében hangsúlyozta, hogy ebben a magyar kormány ne •egyoldalú elkötelezettséget látott , hanem éppen a német és olasz érdekek koordinálási alkalmas kiindulópontot, eszközt a német—olasz—magyar—osztrák politikai négysíög létrehozására. Az 1918 utáni osztrák nemzeti eszme kifejlődésének problémáját a jelölt négy történelmi időszak elemzése alapján válaszolta meg. 1918-tól az 1922-es genfi jegyzőkönyv aláírásáig az ún. Német-Ausztriában alig bízik valaki az önálló állami lét lehetőségében. Ebben az időben még alig mutathatók lei nemzeti erők és eszmék. Tehát Ausztria létrejöttében döntő mértékben a külső tényezők dominálnak. 1922-től 1933-ig az osztrák ural-