Századok – 1964

Történeti irodalom - Tokody Gyula: Ausztria-Magyarország a Pángermán Szövetség (Alldeutscher Verband) világuralmi terveiben (1890–1918) (Ism. Somogyi Éva) 812

TÖÜTÉNETI JiiODALOM 813: mérlegeli a Monarchia külpolitikájának lehetőségeit és szerepét, s mutat rá a dualista rendszer századforduló körül érlelődő válságának eddig kevéssé ismert motívumaira, hogy a dualista Monarchia létét nemcsak a birodalom belső erői, hanem a német külpolitika tervei is veszélyeztetik. A Pángermán Szövetség a német imperialista politika sajátos támasza: mint a szélsőségesen reakciós monopoltőkés, junker ós militarista körök szószólója a kormány felé közvetíti e csoportok expanziós külpolitikai terveit, s mint propaganda- és ideológiai szervezet a szélesebb polgári és kispolgári tömegek közt terjeszti a pángermán eszméket. A Pángermán Szövetség világuralmi terveivel s a fajelméletre alapozott mélységesen reakciós ideológiájával a német fasizmus előfutárának tekinthető. A Pángermán Szövetség jellegét tanulmányozva a szerző árnyaltan határozza meg társadalmi bázisát, kapcsolatát a német nagytőke egyes csoportjaival, viszonyát a kormányhoz; megmutatja, hogy a Szövetség, amely nem politikai párt a parlamenti pártok fogalma szerint, a napi politikai kérdésektől bizonyos fokig függetlenítheti magát, nem taktikai, hanem elvi politikát folytathat ; nyíltan meghirdethet olyan politikai célokat , amelyeknek társadalmi feltétele az adott időpontban, az 1890-es évek elején, csak csírájában van meg. Meggyőzően bizonyítja, hogy a Pángermán Szövetség megalakulása pillanatától egységes ós elválaszthatatlan feladatnak tekinti a kelet-európai, nyugat-európai és tengerentúli hódító tervek megvalósítását. A ,.fejlődés" ebben a vonatkozásban legfeljebb az igényelt területek nagyságában van, valamint abban, hogy a századforduló után с terveket csak háborúval tartja megoldhatónak, s minden erejét a háború előkészítésének szolgálatába állítja. A mű középpontjában a Pángermán Szövetség közép-európai, ezen belül az Osztrák-Magyar Monarchiára vonatkozó tervei állanak. A szerző elemzi a Pángermán Szövetség kapcsolatait az ausztriai ós magyarországi német nacionalista és pángermán irányzatokkal, ezek állásfoglalását a Monarchia sorsa s a Németországhoz való viszony kórdósében. Ennek kapcsán a magyar történeti irodalomban első ízben vállalkozik arra,hogy az 1890-es évektől kezdődően, ha csak vázlatosan is, bemutassa az osztrák pártokat, állásfoglalásukat a Monarchia külpolitikája, ezzel kapcsolatban állami berendezkedése kérdésében. Az osztrák polgári történetírástól eltérően szélesebb és mélyebb történeti összefüggésben elemzi az osztrák nagynómet mozgalom alapdokumentumát, a linzi programot ; rámutatva, hogy az nem az osztrák burzsoázia erejének megnövekedését, hanem viszonylagos gyengeségét tükrözi: „Az osztrák burzsoázia, amely az önkényuralom korszakában nem volt képes az egész Monarchiára irányuló centralizációs törekvéseit érvényre juttatni, a kiegyezést csak időleges kompromisszumnak tekintette, és abban reménykedett, hogy megfelelő körülmények között gazdasági és politikai egyeduralmat vívhat ki a Monarchiában. E remények azonban 1879-el, az ausztriai német centralista, liberális kormányzat bukásával szertefoszlottak, s a dualista rendszer viszonylagos megszilárdulása bel- és külpolitikai vonatkozásban egyaránt, valamint a Taaffe-koalíció megerősödése kilátástalanná tették az osztrák burzsoázia régi koncepciójának gyakorlati megvalósítását." A szerző a linzi programot igen helyesen fordulópontnak, az új típusú polgári tömegpártok közös programjának tekinti. Műve külpolitikai koncepciójából következően azonban a linzi programhoz való kapcsolódást a német nacionalista külpolitika támogatásának tekinti, így sorolja a keresztényszocialista pártot is a „bizonyos értelemben nagynémet" pártok közé (110. 1.), holott a keresztényszocialista párt az 1880—90-es évek elején lényegében nem foglalt állást külpolitikai kérdésekben, s amennyiben időnkónt közösséget vállalt a nagynémet csoportokkal, e szövetség tartalma az antiliberális belpolitika volt. Az osztrák-német nacionalizmus legszélsőségesebb szárnya, a Sehönerer-csoport — a monográfia tanúsága szerint —a linzi programot fokról fokra meghaladva, nyíltan az Anschlussban véli megtalálni a német hegemónia biztosításának egyedüli lehet őségét. Ez a tény, hogy az Anschluss-tervek egyes osztrák körökben is támogatásra találnak, ad bizonyos fokú realitást a Monarchia bekebelezésére irányuló németországi pángermán törekvéseknek, s adja a Pángermán Szövotség és a Schönerer-párt körülbelül a századfordulóig tartó szoros kapcsolatának alapját; bár a Szövetség sosem fogadja el a linzi program Magyarországgal kapcsolatos terveit, amelyek, felszámolva a dualizmust, Ausztria ós Magyarország között csak perszonáluniót létesítene. A Szövetség s a Schönerer-párt kapcsolatában bekövetkezett változást, mint az egész Monarchia-problémához való viszony alakulását sokoldalúan s meggyőzően elemzi a tanulmány. A Szövetség elfordulása a Schönerer-csoporttól nemcsak a Schönerer-csoport elszigetelődésének következménye (az osztrák-német burzsoázia ui. nem hajlandó lemondani az önálló osztrák imperializmusról, s nem híve a Schönerer által egyre nyíltabban hirdetett Anschluss-terveknek), hanem annak is, hogy a háborúra való közvetlen felkészülés időszerűtlenné teszi a Monarchia bekebelezésének tervét. A hivatalos és nem hivatalos német külpolitika egyre inkább az Ausztriával való ellentétek tompítására törekszik s arra, hogy a Monarchia olyan kül-