Századok – 1964
Tanulmányok - Galántai József: Tisza és a világháború 687
TISZA ÉS A VILÁGHÁBORÚ 693 mindinkább cl is távolodott a központi hatalmaktól. Ennek ellenére egészen a Balkán-háborúkig-az volt a helyzet, hogy a központi hatalmak konfliktus eseten abalkáni kis államok közül legfeljebb Romániára számíthattak. Szerbia és Montenegro ugyanis mind élesebben szembefordultak vele, Bulgáriában pedig crosz, Görögországban nyugati befolyás érvényesült. Ilyen körülmények közt Románia magatartása valóban döntő fontosságú volt a központi hatalmak keleti politikája szempontjából. Kémet részről a Monarchiát a Romániának teendő engedmények irányában befolyásolták, hogy így ezt az országot megtartsák. Az osztrák vezetők hajlottak erre annál is inkább, mivel ezek az engedmények elsősorban a magyar vezető osztály kárára történtek volna. A vezető magyar politikusok azonban szembeszegültek ezekkel a törekvésekkel, és azok érvényesülését meg is akadályozták. Ehelyett ők az Olaszországnak teendő engedményeket kívánták, melyek a birodalom osztrák felét érintették. A román kérdés — csakúgy mint az olasz — a központi hatalmakon belül az érdekek összeütközése következtében a belső diplomácia állandó problémája volt.18 Mivel Románia felé semmi érdemleges lépés nem történt, eltávolodása a központi hatalmaktól fokozódott, és az antant hatalmakhoz — a Balkánon Szerbiához — közeledett. Az első Balkán-háborúból, melyben a balkáni népek az antantra támaszkodva a központi hatalmak által támogatott Törökország ellen harcoltak, Románia még kívül maradt. De a második Balkán-háborúban már részt vett és Szerbiával, Montenegróval, Görögországgal szövetségben harcolt a központi hatalmak által támogatott Bulgária ellen. Az 1913 augusztusában létrejött bukaresti béke területi nyereségekhez is juttatta. A balkáni kérdések fontos vonatkozásokban ellentétes megítélése a német illetve az osztrák-magyar vezetők részéről a Balkán-háborúk idején kézzelfoghatóan jelentkezett. A Monarchia be akart avatkozni a háborúba, hogy megakadályozza Szerbia kétszeres győzelmét és ennek eredőjeként megnagyobbodását. Német részről azonban leintették a Monarchiát elsősorban azért, mert mind katonai, mind diplomáciai szempontból nem látták elérkezettnek még az időt a nagy összecsapásra. A német álláspontnál latba esett az is — ha nem is ez volt a döntő —, hogy a konfliktus akkori felidézése esetén Románia természetszerűleg az ellenfél táborában van. Rv módon a Balkán-háborúk kiélezték a német és az osztrák-magyar politikusok közti nézeteltéréseket, melyek az egységesen képviselt balkáni imperialista politika stratégiai és taktikai megvalósítására vonatkoztak. Amint a bécsi külügyminisztérium megállapította: „Az 1913 — 14. évi nagy Balkán átalakulás folyamán Bécs és Berlin közt ismételten különbségek mutatkoztak a helyzet felfogásában és megítélésében. Ez a központi hatalmak kellő együttműködését akadályozta, diplomáciai tevékenységüket átmenetileg ellentmondásba hozta és ártott a közös nagy érdekeknek."1 9 A Balkán-háborúk azonban — melyek a központi hatalmak kárára változtatták meg a viszonyokat — feltétlen szükségessé is tették a Balkánra vonatkozó stratégiai és taktikai tervek egységesítését. A változott viszonyok ehhez az objektív alapot meg is teremtették. A magyar miniszterelnök az elsők közt ismerte fel osztályának ezt a szükségletét és lehetőségét. Erről tanúskodik a bukaresti béke napjaiban készített két emlékirata, melyeket a közös kor-18 A hármasszövetség legfőbb gyenge pontjával, a Monarchia és Olaszország viszonyával e tanulmány kereteiben nem foglalkozhatunk. 19 Österreii h-Ungarns Aussenpolitik. VII. köt. 979. 1.
