Századok – 1964
Tanulmányok - Berend T. Iván–Ránki György: Infláció és elzárkózási irányzatok Magyarországon az első világháború után (1921–1924) 661
INFLÁCIÓ Ей ELZÁBKÖZÁSI I RÁNYZATOK M AGYABOBSZÀGON 671 a konszolidáció előrehaladásával a nagytőke gazdaságpolitikai törekvései egyre erőteljesebben jutottak érvényre, s az egyértelműen felülkerekedő inflációs elképzelések korlátlanul érvényesülhettek. A tőkés osztályok az infláció útján mind nagyobb, hamarosan értékét vesztő hiteleket vártak az államtól, s 1922-től a pénzkibocsátás egyik legdöntőbb indítékává valóban éppen a magántőkének juttatott jegybankhitelek váltak. Az Állami Jegyintézet ez időtől három hónapra szóló váltóhiteleket folyósított az iparnak és kereskedelemnek, a pénzromlást figyelembe véve teljesen jelentéktelen 6 — 8%-os kamattal. A tőkés magángazdaság felé irányuló hitelinfláció különösen a vezető nagybankoknak volt előnyös, hiszen a Jegybank alapszabályok értelmében az intézet közvetlen hitelakciókat nem folytathatott, s így a magánhitelezés legfőbb formáját a nagybankok váltóinak a Jegyintézet által történő visszleszámítolása képezte. A périzкibocsátáson alapuló Jegybank-hitelek tehát a nagybankok legfőbb üzleti tevékenységét, inflációs hitelezéseit alapozták meg, s bőséges inflációs hitelt biztosítottak a bankokkal kapcsolatban álló nagyiparnak. E helyzet az agrárius körök és Gömbös csoportja állandó támadásait váltotta ki. Arra hivatkozva, hogy a Jegyintézet létrehozásakor mód nyílott volna a régi Osztrák-Magyar Banktól átvett alapszabályok korrigálására s a közvetlen hitelezés lehetővé tételével a nagybirtok közvetlen jegyintézeti hitelellátására, bírálták a kormányt és hitelpolitiká ját. Mindez azonban hatástalan maradt, s csupán annyi változás történt , hogy a korábbi kamattételt 12%-ra, majd 1923-ban 18%-ra emelték, ezt azonban az időközben végbement rohamos pénzelcrtéktelenedés messzemenően ellensúlyozta, s az 1923-as 18% már valójában annyi kamatterhet jelentett, mint az 1922. évi 6—8%. A hitelek valorizálására, vagyis változatlan értékben történő visszafizetés előírására nem került sor. A valorizálatlan állami hitelek előnyeit és az ezen hiteleket élvező tőkés körök hatalmas spekulációs lehetőségeit jól mutatja az ún. kosztpénzüzletek elburjánzása.32 Különösen 1923-tól került sor soha nem látott kosztpénzspekulációra. Ez év nyarán a pénzpiacon már heti 16 —18%-os kosztkamatot fizettek. Az évi 18%-os kamatozású állami hitelhez jutó nagybankok és iparvállalataik tehát heti 18%-os kamattal adhatták tovább e pénzeket, s amikor a pénzügyminiszter a kosztkamatra kiadott pénzek megadóztatását tervbevette, akkor e lépéstől sietve el kellett állnia. „Ez a tervezett intézkedés — írja 1923. évi jelentésében a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete — az amúgyis ideges tőzsdét rendívüli mértékben nyugtalanította és. . . nem kis részben egyesületünk közbelépése folytán, a pénzügyminisztérium a kosztpénzügyletek megadóztatásának tervét elejtette."33 A korlátlan spekulációs üzletek mellett a hallatlanul olcsó beruházási lehetőségek is igen kedvezően hatottak a nagytőkére. A hetek, napok alatt eredeti értékének töredékére zuhanó hitelek mellett értéktelen papírért vásárolhattak gépeket, emelhettek épületeket, gyűjthettek nyersanyagkészleteket, vagyis igen olcsón — a rendkívül olcsó munkabérekről itt nem is szólva—érhették el a termelés fellendítését, hogy az előállított termékekkel ismét nagy inflációs hasznokat zsebelhessenek be. A bankok és tőkés magángazdaság által felvett állami hitelek összege egyre növekedett, s 1922 nyarától rohamosan emel-32 Kosztpénzüzleten az egészen rövidlejáratú realizálható és értékálló fedezette rendelkező, uzsorakamat mellett nyújtott hiteleket értjük. 33 Jelentés a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének 1923. évi működéséről. 23.1.
