Századok – 1964

Tanulmányok - Berend T. Iván–Ránki György: Infláció és elzárkózási irányzatok Magyarországon az első világháború után (1921–1924) 661

INFLÁCIÓ Ей ELZÁBKÖZÁSI I RÁNYZATOK M AGYABOBSZÀGON 669 melés fejlődésót vagy visszaesését. Egyáltalán nem elegendő tehát a bankok hitelezői érdekeiből kiindulni, hiszen amit a kamatláb emelkedésével vagy kihelyezéseik reálértékének növekedésével az egyik oldalon nyerhettek, azt bőségesen elveszíthették a tárcájukban levő részvényvagyon hatalmas értékcsökkenéséből, az érdekeltségi körükbe tartozó iparvállalatok termelés visszaeséséből és adósságnövekedéséből, a kereskedelmi tevékenységükben beállott hanyatlásból.2

6 A szubjektive kétségtelenül a nagytőkés érdekeket szolgálni kívánó szanálási kísérlet objektíve azért került hamarosan szembe az uralkodó osztályok valóságos érdekeivel, mert az adott helyzetben, mint a gyakorlat rövid idő alatt bebizonyította, meg nem felelő, a tőkére nézve átmenetileg káros intézkedéseket tartalmazott. A modern tőkés gazdaság történetében az infláció az első világháború idejéig ismeretlen folyamat volt. Mindezideig a pénz értékének stabilitását és a költségvetés egyensúlyát tekintették a pénzügyi bölcselet alfájának és ómegájának. A korábbi évtizedek gyakorlati gazdaságpolitikája a pénz romlásában a gazdasági egyensúly ijesztő és nem kívánt megbomlását látta, és minden eszközzel annak elkerülésén dolgozott. A polgári közgazdaságtan pedig a kapitalista gazdaság feltételezett harmonikus egyensúlyából kiindulva minden tartósabb egyensúlyi zavart idegennek ítélt. Az a konzervatív német közgazdasági-pénzügyi iskola, mely Heinrich Rau nyomán, főként Adolf Wagner és Lorenz Stein munkássága alapján bontakozott ki, s amely Magyarországon a XIX. század utolsó évtizedeitől úgyszólván uralkodó irányzatnak tekinthető, s Hegedűsre kizárólagos hatással volt, az inflációt veszélyesnek tartotta, abból indult ki, hogy a „költségvetés eszményi állapota a költségvetési egyensúly, vagyis a bevételek és kiadások teljes összhangja".27 Hegedűs, a konzervatív pénzügyi iskolák és gyakorlat neveltje, az inflációban tehát csak a gazdasági egyensúly megbomlását, a hagyományos pénzügyi kapcsolatok dezorganizáltságát látta, s első perctől kezdve annak mielőbbi felszámolását tartotta a gazdaságpolitika fő követelményének. 1920 végén a szanálás kész programjával vette át a pénzügyminiszteri tárcát. Programját a tőkés körök és pénzügyi szakembereik is várakozással fogadták. A gazdasági élet gyakorlata, mely a kapitalizmus új jelenségeinek pontosabb szeizmográfja volt, mint az ekkor még elmaradt, konzervatív közgazdasági elmélet, hamarosan jelezte az álláspontok korrekciójának szükségességét.28 A magyar finánctőke éppen a Hegedüs-féle kísérlet hatására fellépő defláció nyomán ismerte világosan fel a még kifejlődésének viszonylag korai stádiumában levő infláció előnyeit, az inflációs pénzpolitikában rejlő lehetősége-2,1

Mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy nem fogadható el NemesDezső ide kapcsolódó azon állítása sem, miszerint a vállalkozók defláció idején , .könnyebben kapnak hitelt" (i. m. 398.1.). Éppen ellenkezőleg, a deflációt a pénz- és hitelhiány jellemzi. A gazdasági élet ezen általános szabályát a konkrét magyarországi viszonyok is példázzák. 1921 februárjától júniusáig az Osztrák-Magyar Bank visszleszámítolásj kerete, mely a bankok, s ezen keresztül a gazdaság legfontosabb hitelforrását képezte, 13.4 milliárdról 12 milliárdra hanyatlott (Heidelberg: i. m. 104. 1.). 2'Vö. Heller Farkas: Pénzügytan. Bpest. 1943. 28

Sándor Pál, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés (OMKE) ismert exponense, 1921 nyarán a képviselőház ülésén mondotta el, hogy a régi pénzügyminiszterek. akik először Hegedűs pénzügyi tervei mellett álltak a viszonyok folytán már nem t artják ezeket a terveket olyanoknak, amelyekkel az ország pénzügyeit a kátyúból kihúzhatják. Olyannak tekintették. Én is olyannak tekintettem . . . De most látom, hogy itt olyan konjunktúra következett be, amelyben az ország előnyét szolgáljuk, ha esetleg más utat választunk, vagy ha valamiképpen megkorrigáljuk azt, amit a miniszter úr mondott." (Képviselőházi Napló, 1921. aug. 16-i ülés.)