Századok – 1964
Tanulmányok - Berend T. Iván–Ránki György: Infláció és elzárkózási irányzatok Magyarországon az első világháború után (1921–1924) 661
666 BEKEND T. IVÁN—BÁNKI GYÖRGY helyzetét. Mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy ha a vagyonváltságot pénzben veszik igénybe, úgy az gyorsan elértéktelendik, és tartós befolyást nem gyakorolhat az államháztartás helyzetére. A természetbeni házrész, részvény-, földtulajdon stb. vagyonváltság viszont, amely a vagyonos osztályok különös ellenzésébe ütközött, ugyancsak nem hozhatott volna megoldást, hiszen a költségvetési deficit fedezésére ezen állami kézbe került javaknak értékesítésére lett volna szükség, ami újabb banjegykibocsátást feltételezett.1 7 De az előbbi ellentmondásokon túl az infláció megszüntetésének Hegedűsféle kísérlete rendkívül egyoldalú volt, hiszen csupán pénzügyi, államháztartási szempontból közelítette meg a kérdést, teljesen figyelmen kívül hagyva összefüggéseit a gazdasági élet egésze, mindenekelőtt a termelés helyzetével. Márpedig 1020 végén, 1921 elején mind a mezőgazdasági, mind pedig az ipari termelés - mint utaltunk rá — rendkívül alacsony színvonalon állt, általános áru- és élelmiszerhiány volt az országban. Megfelelő tartalékok gyűjtésére, a termelés fellendítésének biztosítására pedig az infláció megfékezésére való felkészülés idején semmi sem történt. Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzetben csupán pénzügyi oldalról nem lehet tartós sikereket elérni, s előbb-utóbb az árukínálatot sokszorosan meghaladó kereslet ismét szükségszerűvé teszi az áremelkedéseket. Az árak emelkedése viszont az állam kiadási terheit is növeli, s a kellően meg nem alapozott pénzügyi egyensúly kártyavárként omlik össze. Ha pedig a szanálási program készítői és támogatói abból indultak ki, hogy a pénz stabilitása terén elért eredmények segítik majd elő a gazdasági élet egészének, a termelésnek normalizálását, akkor úgyszólván heteken belül látniok kellett, hogy e tervek visszájára fordulnak. A gazdasági életben 1920 második felében észlelhető lassú elevenedés ugyanis a legszorosabb összefüggésben állt az inflációs folyamattal. Az elértéktelenedő hitelek, a romló korona által biztosított versenyképesség a külső piacokon, s ami ennek másik oldalát jelenti, a rossz pénz által automatikusan teremtett piacvédelem, de különösképpen az egyre romló munkabérek a koronaáramlás ütemének megfelelően kon junktúratényezőkké váltak. A Hegedüs-féle szanálási terv kiindulópontját viszont a korona értékemelése céljából — mint láttuk — a deflációs pénzpolitika alkotta. Ez egycsapásra végetvetett a teljesen még ki sem bontakozott inflációs konjunktúratényezőknek, s az alighogy elevenedő gazdasági életet a hitelbénultság, árcsökkenés és bérérték-emelkedés hidegzuhanyával hűtötte le. Különösen kedvezőtlenül hatott a korona értékemelkedésének időbeni egybeesése a győztes nyugati hatalmak gazdaságában kibontakozó túltermelési válsággal, amely világméretekben áresésekkel, értékesítési nehézségekkel éreztette hatását, és arra a törekvésre vezetett, hogy a válság által sújtott országok árufeleslegeiket mind nagyobb mértékben értékesítsék külső piacokon. A magyar korona 1921 első felében bekövetkező értékemelkedése pedig a magyar piacot is jó vadászterületté tette. Az előálló defláció által teremtett pénz- és hitelhiány, a növekvő külföldi árubehozatal a lassan bontakozó termelést is visszavetette, s a magyar gazdaság még nem emelkedett olyan szintre, hogy ilyen átmeneti visszaesést könnyűszerrel átvészeljen. A deflációs intézkedések tehát a termelési oldalról önmagában is megalapozatlan pénzügyi tervet látványosan megrendítették. 17 E szempontra Vajda Imre hívta fel figyelmünket, amiért ez úton is köszönetét mondunk.
