Századok – 1964

Tanulmányok - Márkus László: A bethleni kormányzati rendszer bukása - 42

50 -MÁRKUS LÁSZLÓ agrárképviselők többségi szárnyát arisztokraták és nagybirtokosok tették ki. Az agráriusokhoz tartozónak vallotta magát több hivatalnoki és szabadfoglalkozású képviselő, akik politikai karrierjük szempontjából látták előnyösnek az agrárlakosság „érdekvédelmét". így pl. a későbbiekben a nemzeti szocializmus lobogóját kibontó Meskó Zoltán, aki változatos politikai pályát futott be már 1930-ig is, oktobrista főispánból lett ébredővezér; pártállását gyakran változtató politikai kalandor. Az egységes párton belüli fajvédők vezére elismerten Gömbös Gyula, a szegediek nagy politikai reménysége, akinek visszatérését a kormánypártba ugyan sokan vegyes érzelmekkel fogadták, de miután a hatalom birtokában tekintélye növekedőben volt, híveinek száma is inkább gyarapodott. Mindössze az,,in tranzigensek" pártoltak el tőle,deez a fajvédők elenyésző kisebbségét jelentette. E csoportokon kívül erősen hangadónak számított a bethleni „pretoriánus gárda", a Schandl—Örffy-féle — nagyrészt ügyvédekből álló — blokk, amely vezető szerepet játszott a parlamenti bizottságokban, az egyes törvényjavaslatok előkészítésében és nem utolsó sorban a zsíros stallumok, igazgatósági tagságok, részvények és egyéb földi javak gyűjtésében. Ez a blokk kb. 20 — 30 tagból állott, tehát számszerűen a legnagyobb volt, magukat „érdekteleneknek" nevezték. Kívülük a mágnások és a finánctőke képviselői álltak a legközelebb Bethlenhez, az előbbiek társadalmi, az utóbbiak gazdaságpolitikai tekintetben. Bethlen politikai döntéseit maga hozta ugyan, nem kért soha tanácsot és nem tűrt beleszólást, de — mint látni fogjuk — politikája, főleg gazdasági szempontból, elsősorban a finánctőke érdekeit szolgálta. A kormánytámogató keresztény gazdasági és szociális párt egyetlen lényeges politikai kérdésben mutatott bizonyos egységet: ez a legitimizmus konformista koncepciója, kormánytámogatás a legitimista elv fenntartásával, ugyanakkor kifelé a keresztény világnézet hirdetésévé a szociális kérdések látszólagos felszínen tartása, ily módon a tömeghangulatban jelentkező szociális feszültség levezetése. A párt mágnás szárnya gróf Zichy János vezetésével a nagybirtokot képviselte, a keresztény jelzőt fajvédő értelemben hangsúlyozó szárny, elsősorban a fővárosban vezető szerepet játszó Wolfffrakció, amely lényegében felekezeti kurzus alapon igyekezett pozíciókat szerezni az ipar és kereskedelem területén, támogatva az 1919-es pesti ellenforradalmi Csilléry—Csík közalkalmazotti-szabadfoglalkozású csoporttól, s végül a keresztényszocialista nézetekkel szemben fellépő klerikális szárny Vass József, ennek 1930-ban bekövetkezett halála után Ernszt Sándor és Túri Béla vezetésével. Az agrárkérdésben a párt hangadó teoretikusa, Czettler Jenő ebben az időben vezetőszerepet játszott; a belső „pártellenzéket", a klérus „liberális" szárnyát Grieger Miklós, a mágnások között pedig Hunyady Ferenc gróf képviselte. Az ellenzék legerősebb pártja, a szociáldemokrata párt, a 14 mandátummal rendelkező, a saját pártválasztmányától is állandóan bírálatban részesített parlamenti frakció, politikai tevékenységének középpontjába a hagyományos választójogi harcot helyezte. Az 1930-as szeptemberi tömegtüntetés iitán egyrészt tömegeinek forradalmasodó hangulatától tartva, másrészt a jobboldal parlamenti támadása miatt — a kommunista ,,lázítás"-sal való szövetség vádját kivédendő — lényegében defenzív, taktikázó módszert követett, a kormány belső egyensúlyának felbomlásától várta a kormányzati rendszer bukását. A Gaál Gaszton vezette agrárblokk ekkor még a szervezkedés kezdetén állt, ellenzékisége mindössze az agrárlakosság érdekeinek mindenekfeletti hangoztatásában merült ki, de politikai körökben egyre tu-