Századok – 1964

Történeti irodalom - Régi magyar filozófusok XV–XVII. század (Ism. Tordai Zádor) 1275

TÖRTÉNETI IRODALOM 1277 legpregnánsabban talán Szentiványi Márton írásaiban jelentkezik, tükrözve egyúttal a reakciós eszmék bizonyos fokú megerősödését. Sőt ezek a koncepciók az országnak Habsburg uralom alatti részében uralkodó helyzetet vívtak ki maguknak. Persze ez — bár nem lehet tagadni az ellenreformáció hatását — mégsem eszmei harc eredménye, hanem a fegyveres loigázásé. Hiszen erőszakkal kergették el a pataki iskolát és ugyancsak erőszakkal űzték el a luteránus Czabánt Felső-Magyarországról. Ennek következtében a XVII. században az ideológiai frontok is élesebben szétválnak, sőt bizonyos fokig államhatalmi és katonai határokkal azonosulnak. A XVII. század filozófiai életéről fennmaradt dokumentumok közül az egyik legérdekesebb Bethlen Miklós Önéletírása. Ezt nemcsak eszmei tartalma (bizonyos kartéziánus hatás) kapcsolja e századhoz, hanem az a leírás is, amit ifjúkorának szellemi életéről ad. A kötetben utolsókónt szereplő Huszti István eddig kevéssé ismert a kartéziánus bölcselők sorában. Nála a kartezianizmus azonban már hanyatló áramlat, ós állásfoglalása sem tiszta, mert eltávolodás is jelentkezik benne. Ez azonban nem előremutató jellegű, hanem bizonyos fokú behódolás az újra erősödő feudális teológiai — reakciós — szemlélet előtt. i Itt kell szóvá tenni, hogy a XVII. századvégi filozófiai anyag bizonyos fokig hiányos marad, ha nem szerepelnek benne Régeni Pál és Pápai-Párisz Ferenc. Rógeninek a fizika felé forduló érdeklődése a kartéziánus pozitív fejlődést illusztrálhatná, Pápai-Párisz Ferencnél pedig, ha el is tekintünk kéziratos filozófiai írásától, nem mellőzhetjük a Pax Corporis egyes részleteit. Az említett két gondolkodó jelzi, hogy a századvégi hanyatlás nem gyors összeomlás, hanem fejlődés is volt, az elgyengülés és megcsontosodás mellett, és a megmerevedés inkább a XVIII. század elején vált jellemzővé. A kötetet bő jegyzetanyag egészíti ki, amely alapvető segítséget nyújt a tágabb terű olvasóközönségnek. Ezen túlmenően is igen hasznos a korabeli nyomtatott filozófiai irodalomról közölt bibliográfia, amely felveszi a válogatásban nem szereplő szerzők műveit. A szövegek igényes fordítása külön kiemelést érdemlő erénye a kötetnek. Befejezésképpen úgy véljük, hogy Mátrai Lászlónak a bevezetőbeli szavait pozitívan válaszolhatjuk meg, mert a kötet ténylegesen kielégíti a művelt olvasó érdeklődőket, ós ezen túl vitathatatlanul hasznosnak bizonyul a kutató munka számára is. TOKDAI ZÁD0R V. N. VINOGRADOV: ROSZSZIJA I OB'EDINENIE RUMÜNSZKIH KNJAZSESZTV (Moszkva. Izdatelsztvo Akademii nauk SzSzSzR. 1961. 330 sztr.) OROSZORSZÁG ÉS A ROMÁN FEJEDELEMSÉGEK EGYESÜLÉSE A negyvennyolcas emigráció története, s különösen az ötvenes évek végének emigrációs „külpolitikája" iránt megelevenedett közérdeklődésünk bizonyára újabb tápot kap Vinogradov könyvétől. A szerző egyik cikkére Kovács Endre már felhívta a Századok olvasóinak figyelmét az 1859. évi magyar—román egyezményről írt tanulmányában. A fiatal szovjet diplomáeiatörtónész újabb munkája, amelyben eddigi kutatásait összegezi, szintén jelentős eredményeket mutat. Vinogradov azt a feladatot tűzte maga elé, hogy tisztázza az európai hatalmak, s köztük elsősorban Oroszország álláspontját a román fejedelemségek 1859-ben lezajlott egyesülésével kapcsolatban. Amint a monográfia bizonyítja, ezt a feladatot minden eddigi kísérletnél jobban és újszerűbben sikerült megoldania. Mondanivalójának legfontosabb része a cári diplomácia „kulisszatitkainak", valódi törekvéseinek tényszerű feltárása és szembesítése a korabeli nemzetközi diplomáciai élet fórumain lezajlott eseményekkel. Vinogradov a cári külügyi levéltár nagy anyagát mozgatva félreérthetetlenül megállapítja, hogy a cárizmust — akárcsak Európa többi nagyhatalmát — hódító érdekei vezették a román fejedelemségekben folytatott politikájában. Alaptételét egész könyvén végigvezeti, s ezzel olyan szemléletet nyújt, amely előnyösen különbözik a sokszor erőteljesen idealizáló korábbi irodalomtól. Á monográfiában kifejtett koncepció a szerző munkásságában is magasabb fokot jelent. Természetesen most is megfelelő figyelmet fordít a cári diplomáciának a román nemzeti fejlődés számára objektíve pozitív mozzanataira, csakhogy ezeket általában nem egyoldalúan hangoztatja és kellőképpen lehatárolja. 23 Századok 1964/5-6,