Századok – 1964

Tanulmányok - Ránki György lásd Berend T. Iván - Serfőző Lajos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a szanálás 1159

A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKIIATA I'ÁIiT ÉS A SZANÁLÁS 1165 Az előbbi, ismert folyamatnak két, igen fontosnak mondható jellemző eseményét érintenénk itt röviden és főleg az 8zDP parlamenti működésével való összefüggésben. Az egyik még 1923 júniusában történt. A vasutasok és a földmunkások szervezeteinek nevében memorandum érkezett a parlamenti frakcióhoz. A memorandum leszögezte, hogy a parlamenti frakció működése nem felel meg annak a várakozásnak, amelyet annak idején a munkásság hozzá fűzött. A munkások küzdelmének, vívódásának — egy-két élesebb hangú interpellációtól eltekintve — alig akadt visszhangja a parlamentben. A parlamenti frakció módszere alkotmányos államban talán megfelelő lehet, az adott magyarországi viszonyok között nem — írták a memorandum szerzői. Élesebb harcot követelnek tehát a parlamentben és azt, hogy semmiféle engedményt, parlamenti békét ne adjanak a kormánynak, ne elégedjenek meg látszatengedményekkel. Az emlékirat azután felsorolta a két szakma panaszait. A vasutasok szervezetének feloszlatását, a szaklapok betiltását, az új földmunkás szervezetek alakításának lehetetlenségét, régi földmunkás helyi csoportok működésének megszüntetését, a sorozatos gyűléstilalmat — mindazt, amit a Bethlen—Pever paktum megegyezése értelmében, sőt azon túlmenőleg is Bethlen, valamint agilis és különösen reakciós belügyminisztere, Rakovszkv Iván a két szakma nyakába zúdított. A memorandum hangsúlyozza egyébként, hogy bár a vasutasok és a földmunkások panaszairól van szó elsősorban, a bajok általánosabbak ennél, és a felsorolt kívánalmak az egész munkásság követelésének tekinthetők. A memorandumot a vasutasok nevében Lukács Gyula és Weisshaus Aladár, a földmunkások nevében pedig Reichel János, a földmunkás-szervezet titkára és Galló István írták alá. A benyújtott panaszt a frakció több pártvezetőségi tag, Lukács Lajos, Weisshaus Aladár és Galló István jelenlétében 1923. június 18-án tartott ülésén tárgyalta meg. Galló a leírtaknál élesebb szavakkal elismételte a memorandumban foglaltakat, és figyelmeztette a frakciót arra a veszélyre is, hogy a megalkuvó politika eredménye a szavazatok elvesztésében is jelentkezhet. Hasonló szellemben szólaltak fel a többi aláírók is. (Reichel valószínűleg visszarettent, vagy visszarettentették a nyílt állásfoglalástól, azért nem jelent meg az ülésen.) A legtovább a KMP álláspontját képviselő Weisshaus ment el, aki kijelentette, hogy a kormányt, a rendszert meg kell buktatni, ezt azonban parlamenti úton nem lehet elérni. A jegyzőkönyv nem részletezi, de nyilván tömegmozgalomra gondolt. A frakció részéről az exponált hangadók, az Intéző Bizottság tagjai bocsátkoztak vitába a felhozott érvekkel. Az ellenforradalom okozta bizonyos nehézségekre való jogos hivatkozáson kívül szinte valamennyien határozottan kijelentették, hogy a kormány és a párt között soha semmiféle paktum nem volt. Érveltek továbbá azzal, hogy a tömegek véleménye más mint a memorandumba foglaltak. Peyer azzal vigasztalta az aláírókat, hogy más szakmákat is üldöznek, pl. a bányászokat. Propper pedig arra hívta fel a figyelmüket, hogy a frakció magatartását különböző taktikai szempontok is irányítják. Végül Peidl azzal a kijelentéssel zárta le a vitát, hflgv a kívánságok teljesítésére továbbra is rendelkezésre áll a frakció, hiszen eddig is állandó harcot folytatott az elhangzott követelések megvalósításáért és — a jegyzőkönyvet idézve — „megállapítja, hogy nincsenek közöttük elvi ellentétek, eltérések csak annyiban lehetnek, hogy bizonyos lehetőségeket a viszonyok figyelembevételével hogyan értékelnek. Ebből a szempontból nem szabad figyelmen kívül hagyni a múltat, amely elkövetett hibáival több óvatosságra 16 Századok 1964/5 —6.