Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

MARXISTA TÖRTÉNETTUDOMÁNYUNK FEJLŐDÉSÉNEK PROBLÉMÁI 1047' köze, egyezett bele kisebb kikötésekkel a Jugoszlávia elleni támadásba, hogy végül erkölcsi szempontból talán mentesítse nevét az elkövetkező idők gyalázatától, de politikailag újabb súlyos lépéssel tetézze tevékenységét, mintegy szabad utat adva a nyílt németbérenc politika felülkerekedésének, — ami röviddel később a Szovjetunió elleni agresszióhoz való csatlakozásra vezetett. A hadüzenetet egyébként — mint az idevonatkozó tanulmányok kimutatták — közvetlenül nem Hitlerék kényszerítették ki, hanem a magyar kormány, némi diszkusszió után, önként döntött ebben az értelemben. Teleki mellett Kállay Miklós politikájának megítélése is vitát váltott ki. Bár az utóbbi periódusról monografikus feldolgozás még nem született, az elkészült tanulmányok megalapozottan szállnak szembe nyugat-barátságának önreklámozó eltúlzásával; egyben korrigálják a németekhez való viszonyát leegyszerűsítő nézeteket. Ha 1943-ban jelentkezett is bizonyos törekvése a háborúból való kilépésre, a belpolitikai kérdések, a rendszer átmentésére irányuló igyekezete, mindennemű belső változástól való félelme visszatartotta attól, hogy külpolitikailag akár csak a legkisebb kockázatot vállalja; ígv e tekintetben csak hamvába holt próbálkozásoknak lehetünk tanúi. Kállay súlyosan felelős azért, hogy az ország ellenállás nélkül került német megszállás alá. Bár nem lehet szó nélkül elmenni — mint néhány tanulmány még ma is teszi — a Kisgazdapártnak és a Szociáldemokrata Pártnak adott nagyobb mozgáslehetőség mellett, súlyos felelősség terheli azért, hogy a Kommunista Párt kíméletlen üldözésével az esetleges ellenállás legfőbb szervezőjét sújtotta. Éppen ezért nem felel meg a tényeknek és politikailag teljesen helytelen a — Sipos János tanulmányában felbukkant — nézet, amely a Kállay-kormány és a KMP együttműködésének lehetőségeit veti fel, s meghiúsulásában szinte a kommunistákat marasztalja el. A KMP és a függetlenségi népfrontmozgalom küzdelmeit illetően kezdettől fogva szembeszálltunk a burzsoá rágalmakkal, de a nagyjelentőségű kérdéskör ábrázolása a személyi kultusz éveiben mégis egyre hamisabb vágányra tolódott. A népfrontpolitikában a korábbi szövetségesek lebecsülése, a szociáldemokrácia és a polgári baloldal szerepének figyelmen kívül hagyása, a baloldali szociáldemokráciáról koholt elmélet követése, a Kommunista Párt súlyának és a tömegek forradalmasodásának eltúlzása, a Külföldi Bizottság szerepének a hazai illegális mozgalommal szemben való túlértékelő előtérbe állítása voltak ennek az eltolódásnak a tendenciái. Párttörténeti irodalmunk ma már jórészt helyreigazította ezt a képet. Kiindulópontul itt — Kállai Gyulának a magyar függetlenségi mozgalomról szóló korábbi munkáján kívül — Kádár János és Marosán György 1956-ban publikált cikkei szolgáltak; a továbbiakban Korom Mihálynak a magyarországi fasizmus bukásáról írt könyve, Pintér Istvánnak a KMP szervezeti fejlődéséről szóló tanulmányai, az antifasiszta nemzeti összefogás és a munkásegység megteremtése kérdéseiről publikált írások felvázolták a Függetlenségi Népfront kialakulásának, a Kommunista Párt, illetve a Békepárt tevékenységének néhány fő vonását. Marxista történettudományunk tehát jelentős előrehaladást ért el az utóbbi években mind az ellenforradalmi rendszer negyedszázadának, mind a második világháború időszakának feltárásában, amihez hasznos, forráskutatáson nyugvó, tudományos-népszerűsítő munkák is hozzájárultak — Karsai Elek és mások tollából —, valamint nagy érdeklődést kiváltó dokumentumkötetek, mint a Horthy Miklós titkos iratai vagy a Magyarország és a második világháború c. kiadványok. Mégsem fölösleges röviden szót