Századok – 1964
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011
1036 РАСЫ ZSIGMOND PÁL Mindez azonban még korántsem adhat okot a megpihenésre. Egyfelől még nem tűnt el teljesen a Kossuth politikai nézeteinek túlértékelésére való hajlandóság; másfelől az ellenkező véglet: bizonyos konjunkturális ízű, idegenkedő hiperkritika, az ellentétes előjelű mozzanatok egyoldalú kiemelésére hajlamos lebecsülés veszélye is felbukkant, — amint ez Kossuthnak ugyan nem reformkori vagy forradalmi, hanem emigrációs tevékenységéről a Századok hasábjain folyt, Lukács Lajosnak az utóbbi irányba átcsapó cikkei által kiváltott vitából is világossá vált. Hasonló problémák merülnek fel az 1867. évi kiegyezés értékelésével kapcsolatban. A Történettudományi Bizottság vitája, amelyet Hanák Péter referátuma alapján a dualizmus kora történetének egyes kérdéseiről folytatott, felhívta a figyelmet arra, hogy a kiegyezés marxista értékeléséből ki kell küszöbölnünk a „kuruc-függetlenségi" szemlélet és a dogmatikus korlátozottság maradványait, — anélkül azonban, hogy lemondanánk reakciós osztálytartalmának és történelmi funkciójának alapvető bírálatáról, engedményt tennénk a ,,67-es-labanc" szemléletnek, vagy a kiegyezés viszonylagos pozitívuma túlhajtásának. Egyelőre azonban történettudományunk helyzetét inkább az jellemzi, hogy a kutatók 1867-nek részint az egyik, részint a másik oldalát — így a kiegyezés elkerülhetetlenségét, ill. ezzel szemben a Monarchia felbomlásának elodázását; a dualista rendszer súlyosan retrográd vonásait, másfelől a tőkés fejlődésen alapuló osztályellentétek kibontakozásának meggyorsítását — hangsúlyozzák. Van tehát teendő itt még bőven, hogy a kétféle irányú túlzástól megszabadulva a polgári forradalom korszakával, az azt lezáró 1867. évi osztálykompromisszummal foglalkozó szakembereink a szerteágazó problémakomplexum részletes forráskutatásokon nyugvó, sokoldalúan árnyalt, következetesen marxista ábrázolását kialakítsák. Várakozással tekintünk Kovács Endre, Szabad György és Tóth Ede idevágó monográfiáinak publikálása, valamint az olyan jellegű munkálatok folytatása elé, amelyek — Gonda Imre és Diószegi István megjelent értekezéseihez hasonlóan — a kérdéskör fontos külpolitikai vonatkozásait hivatottak tisztázni. Ami pedig hazánk polgári-nemzeti átalakulásának periódusában az ország nem magyar népeinek fejlődését, a nemzetiségi kérdést illeti, — marxista történetírásunk első időszakában a magyar nacionalizmus Habsburgellenes progresszív oldalának vizsgálata valóban eléggé elfedte a reakciós oldalt, a „nagynemzeti" elnyomó szerep megvilágítását. Ez nemcsak a közvetlenül a nemzetiségi kérdést tárgyaló marxista igényű tanulmányok viszonylag alacsony számában mutatkozott meg, hanem főleg abban, hogy a magyarországi polgári átalakulás fő kérdéseit, fő feladatait tárgyalva, sokáig csupán a jobbágyfelszabadítás és a magyar nemzeti függetlenség kérdését állítottuk — Révai József elemzésének dogmatikus alkalmazásával — előtérbe, s jó időbe telt, amíg a két „fő kérdés" mellé hasonló súllyal sorakoztattuk fel „harmadik kérdésként" a nemzetiségi kérdést. További időt kívánt, amíg történetírásunk nemcsak elméletileg tudatosította, hanem gyakorlatában is realizálta azt a felismerést, hogy nem lehet a magyar nemzeti függetlenség kérdését és a nemzetiségi kérdést — akár egymással összefüggő, de — két kérdésként kezelni, hanem itt egy kérdésről: a nemzeti kérdésről, Magyarország — sőt ez újabb lépés történetirodalmunk fejlődésében - a Habsburgbirodalom népei nemzeti önrendelkezésének kérdéséről van szó, amit viszont — mint történelmünk más kulcskérdéseit is — csak összehasonlító módszerrel, közvetlenül a közép- és kelet-európai országok nemzeti proble-