Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

MARXISTA TÖRTÉNETTUDOMÁNYUNK FEJLŐDÉSÉNEK PROBLÉMÁI 1027' pedig az osztályok együttműködése sohasem válhatott folyamatossá, hanem -csak különleges feltételek között s időlegesen jöhetett létre; ennek felelt meg a függetlenségi küzdelmek eltúlzott, történetietlenné váló aktualizálása. Hasonló irányban hatott a fordulat éve után a külpolitikai körülmények, a nemzetközi helyzet alakulása is. Az amerikai imperializmus háborús politikája agresszivitásának fokozódásával, másrészt a háború elkerülhetetlensége légkörében és a Jugoszláviához való viszony elmérgesedésével, a haladó nemzeti tradíciók közül is főként a honvédő hagyományok, az idegen agreszszorok — a nyugatról s délről jött támadók — ellen vívott küzdelmek kerültek leginkább előtérbe, s határozták meg mindjobban történetírásunknak, ezen belül elsősorban XV—XVIII. századi történelmünk kutatásának-ábrázolásának fő irányát. A nemzeti összefogás és a honvédő háborúk egyoldalú kidomborítását, a történeti fejlődés egész menetéből és bonyolult viszonylataiból való mesterkélt, erőltetett kiemelését — a személyi kultusz légköréből közvetlenül lecsapódóan — a honvédő-függetlenségi harcok vezetőinek idealizálása, a személyiség történeti szerepének antimarxista eltúlzása kísérte. Ez részben olyan értékelésekben mutatkozott meg, amelyek nem vetettek kellően számot e vezető személyiségek feudális-jobbágytartó földesúr voltával, ill. túlbecsülték politikai törekvéseiket s azok objektív lehetőségeit. Ami a Habsburg-ellenes küzdelmek vezetőit illeti, kétféle — egymással persze átmeneti változatokon keresztül sokszor egybemosódó — értékelés nyert kifejtést. Az egyik koncepció szerint a 400 éves függetlenségi küzdelem első szakaszában, 1711-ig, az árutermelésbe való bekapcsolódásának gazdasági talaján, „maga a nagybirtokos osztály" — néhány évvel későbbi (1951) megfogalmazásban „a nagybirtokos osztály haladó nemzeti része" — vezette az ellenállást. A másik nézet — amely az ellenforradalmi korszak történetírásának fő irányzata ellen, a Habsburgokkal szövetkező nagybirtok „honmentő" szerepét hirdető felfogás ellen harcolva, e korszakban is a nagybirtokos osztály nemzetellenes, hazaáruló szerepét hangsúlyozta — úgy vélekedett, hogy a Habsburg-ellenes küzdelmek főúri vezetői kivételes egyéniségek voltak, akik „túlnőttek a rendi világ keretein", „felülemelkedtek osztálykorlátaikon", „felülemelkedtek a feudális osztályérdekeken"; tudatosan s a siker lehetőségével munkálták a nemzeti abszolutizmus célkitűzéseit; sőt a tőkés fejlődés tendenciájának képviselői, „erősen polgári vonások" hordozói voltak. Holott marxista történészként — a vezető egyéniségek kiemelkedő, előremutató vonásainak teljes méltánylása mellett — elsősorban ama feudális-rendi osztály ér àekcknek. kellett volna a fő figyelmet szentelnünk, amelyek a földesúri osztály, ill. annak egyes csoportjai Bécshez való viszonyát ellentmondásosan szabták meg: alapvetően a Habsburg-államhatalomhoz kapcsolták őket, másrészt viszont — főként a XVI—XVÜ. század fordulójától kezdve — szembe is fordították azzal, s a felkelések vezető egyéniségeinek (így Bocskaynak, Rákóczinak) „személyes körülményeiben" oly szembetűnően nyilvánultak. Am nemcsak az uralkodó osztály kiemelkedő egyéniségei, hanem a népi tömegek, a parasztság idealizálásának tendenciái is felbukkantak történetírásunkban. A hibák itt megint nem önmagukban, hanem az eredményekkel összefonódva jelentkeztek. A népi megmozdulásokat úgyszólván kirekesztő, az osztályharcot elködösítő, a tömegek történeti szerepét lebecsülő burzsoá szemléleti mód elleni ideológiai harc sodrában, annak a már említett nagy horderejű történelmi ténynek a felismerése, hogy a török ellen harcolók