Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
994 MOI.NÄR ERIK fedezésére, amit növelt a népszerűtlen sóadó eltörlése, a kormány az egyenes adók emelésére határozta el magát. De az új terhet nem akarta a burzsoázia vállaira rakni, hanem a földtulajdonosokra és földbérlőkre hárította, úgy, hogy ezek adóit 45%-kal felemelte. A kormány lapja, a Le National, arra hivatkozott, hogy az új pótadót a munkások javára, a nemzeti műhelyek béralapjára szedik be. A pótadó azonban elsősorban a parasztságot terhelte. A parasztokat elkeserítette a forradalomnak ez az „ajándéka" és gyűlölettel tekintettek az „ingyenélő" városi proletariátusra, amelynek eltartásáról, úgy látták, nekik kell gondoskodniok. Blanqui erről a pénzügyi intézkedésről, amely szembefordította a parasztságot a proletariátussal, már akkor megjegyezte, hogy „a köztársaság halálos ítélete" lehet. A kispolgári demokraták és a proletariátus forradalmi elemei, amelyek nem bíztak a burzsoá ideiglenes kormányban, a februári forradalom után klubokat alakítottak. Ilyen volt „A forradalom klubja", kispolgáii és munkástagsággal, amely a jakobinus Barbès elnöklete alatt állott, az „Emberi Jogok" nagy befolyással rendelkező kispolgári, radikális demc krata klubja, Kersausie volt tisztnek vezetése alatt, amelynek sok munkástagja is volt, a „Népbarátok klubja", erős munkástagsággal, amelyet a nagyjában Buchez-típusú szocialista, de forradalmár Raspail vezetett, vagy a „Klubok klubja", amelynek élén egy Huber nevű munkás állott, szélsőséges köztársasági forradalmár, a júliusi monarchia alatt egy sor titkos társaságnak, köztük az Évszakoknak tagja. Ilyen volt végül a kommunista (saint-simonista-babouvista) Blanqui „Központi republikánus társasága", amelyhez nemcsak a babouvista munkások, hanem a Caussidière-t elhagyó „hegypárti", kispolgári forradalmárok is csatlakoztak. Mindezek a forradalmi klubok arra törekedtek, hogy eltávolítsák a burzsoá kormányzatot és olyan népi köztársaságot állítsanak fel, amelyben nincsenek többé vagyoni kiváltságék, hanem többé-kevésbé a gazdasági egyenlőség uralkodik. Az utóbbiról az elképzelések különbözők voltak, a kispolgáii felfogástól a kommunista ideálig. De a közvetlen közös cél, a burzsoá kormányzat eltávolítása, a forradalmi klubokat együttműködésre indította. Blanqui megkísérelte, hogy szervezetileg is egyesítse a klubokat, és ezen az úton biztosítsa egységes fellépésüket. Ez a kísérlet azonban sikertelen maradt. A forradalmi klubok vezetői közül Blanqui magasan kiemelkedett képességeivel. Blanquit Marx még a „Brumaire"-ben is „a proletárpárt igazi vezérei" közé sorozta. Az „Osztályharcok" első fejezeteiben pedig kiemelte, hogv Blanqui a permanens forradalom álláspontjáról küzdött a proletariátus xsztálydiktatúrájáért és a kommunizmusért.84 Utóbb Engels, a Párizsi Kommün blanquistáival vitatkozva, elvi bírálatot gyakorolt ugyan Blanqui politikáján. De bírálatában az összeesküvések módszerét, az „Évszakok Társaságáénak korszakát tartotta szem előtt és nem Blanqui 1848-ban tanúsított magatartását. Emellett ekkor is elismerte Blanqui „forradalmi ösztönét és gyors elhatározó képességét".8 5 Blanqui a februári forradalom győzelme után nyomban megállapította, hogy az ideiglenes kormány hatalomrajutása a fennálló gazdasági rendszeren 84 Lásd Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikába. Uo. 232. 1. és Marx: Osztályharcok Franciaországban. Uo. 201. 1. 85 Engels: Az emigrációs irodalom. Megjelent a „Der Volksstaat" 1874-es évfolyamában. Lásd Marx ós Engels művei, 15. köt. 225 — 226. 1. az első orosz nyelvű kiadásban.
