Századok – 1963

Tanulmányok - Bartha Antal: A kelet-európai és a belső-ázsiai feudalizmus történeti kapcsolatai - 503

514 BAItTHA ANTAL addig szegények és szétszórtak voltak, akik addig durva bőrökben jártak, most Dzsingisz vezetésével erősek és egységesek lettek, selyembe és bársonyba öltöztek. Mindez természetesen tartalmaz a keleti hízelgésen és ferdítésen kíviil történeti igazságot is. A katonai szolgálat, amely már Dzsingisz előtt is a feudális szolgáltatás egyik formája volt, az ő idejében, a XIII. század első negyedében érte el tetőpontját, és lényegében megmaradt Dzsingisz utódainak uralkodása alatt is. A mongol harcosok saját anyagi eszközeik mozgósításával kötelesek voltak gondoskodni katonai felszerelésükről, tartaléklovakról és élelemről, ennek teljesítéséről szigorú ellenőrzés gondoskodott a szemlék alkalmából. A harci készültséghez szükséges felszerelési tárgyak beszerzéséről még akkor is gondoskodni kellett, ha arra ráment a harcos családjának minden vagyona. A hadgyakorlatoknak számító grandiózus fejedelmi hajtóvadászatok bosszú időre kiszakították a férfilakosság jelentős részét a termelő munkából akkor is, ha nem voltak hadjáratok. Nem nehéz elképzelni, hogy az összes anyagi erőforrásai mozgósításával felfegyverzett és katonai szolgálatra kötelezett mongol feudális függőségben élő pásztorok zöme teljesen lezüllesztett, tönkrement gazdaságot hagyott maga mögött, amelyet még az egyéb feudális kötelezettségek is terheltek. Ezek a harcosok mindenre elszánt emberek voltak, mert egyetlen lehetőség, hogy anyagi helyzetüket valamennyire is rendbe hozzák, a hadizsákmányból való részesedés volt. Ámde a hadizsákmányból való részesedést már osztályszempontok szabályozták. A részesedés joga elsősorban magát a kánt és főembereit illette, aztán az egyéb tisztségviselőket és csak utoljára a közharcosokat. De a mongol harcost nem csupán a kényszer hajtotta katonai szolgálatra; a nemzetségi viszonyok és intézmények bizonyos vonásainak megléte a mongol társadalomban nemcsak teherré, hanem megtisztelő joggá is tették a katonai szolgálatot. A hadiszolgálat fenti formáján kívül a mongol feudális állam rendelkezett a nemzetségi-törzsi intézményektől független katonai szervezettel is, a káni testőrség, a leesik formájában, amely a források szerint csak a kántól függött. A késik tagjait szigorú rendelkezések kötelezték a káni udvar iránti hűségre és feltétlen engedelmességre. A szolgáltatásokat teljesítő nomád pásztorok igen tekintélyes rétege Dzsingisz korában még nem volt szoros függőségben urától. A nomád gazdaság konzervatív formái a mongoloknál is igen sokáig konzerválták a feudális fejlődés korai szakaszára jellemző átmeneti állapotokat. Ezenkívül a formailag szabad mongol nemzetségi és törzstag az idegen meghódított lakossággal szemben mint kollektív elnyomó, kollektív feudális kizsákmányoló lépett fel az unagan-bogol elv alapján. Csak 1235-től kezdve Ogedej kán vezette be a kopcsur fizetését, egy állatot száz fő állatállomány után, a terményadó tizedet, valamint a sulen-1 minden birkanyáj után egy kétéves birkával történő adózást. A mongol hadak intézményes javadalmazásának korai formája az Arany Horda területén, amely a XIII. század 60-as éveitől önálló birodalommá vált, a berát-rendszer volt. A berát-rendszer szerint a meghódított lakosságot felosztották a mongol harcosok között, és minden harcos kapott egy-egy körzetet vagy települést, melynek lakói a berát, a káni adományozó levél felmutatására kötelesek voltak a szükséges mennyiségű javadalmazásokkal ellátni a mongol harcosokat. A káni udvar soha pontosan nem tudta, hogy kinek melyik körzetre adott ki berát-engedélyt, ami önmagában is sok zűrzavar forrása volt. Ámde a berát behajtása az esetek túlnyomó többségében