Századok – 1963

Tanulmányok - Kovács Endre: Az 1859. évi magyar–román egyezmény 293

AZ 1859. ÉVI MAG Y AB—BOMiN EGYEZMÉNY 329 által felsorolt neveket Kossuth később jónak látta kihagyni az Iratokból. E terv egészen abszurd volt. A magyar—román szövetség tervét 1859-ben az olasz—osztrák háború kitörése tette különösen időszerűvé. A forradalmi helyzet azonban elsősorban III. Napoleon következetlenségén és árulásán bukott meg, maradt kihasználatlan mind az olasz egyesülés, mind a kelet-európai felszabadulási mozgalmak szempontjából. Bäläceanu júniusi-júliusi missziója meggyőzően bizonyítja, hogy Cuza és a körülötte lévő szűkebb vezetőgárda komolyan óhajtotta az Ausztria-ellenes fellépést s a magyarokkal való szövetséget. A villafrancai fegyverszünet s nyomában a forradalmi hullám elapadása egy időre illuzórikusakká tette a fejedelemségek területén szövögetett katonai terveket. A magyar emigráció sem volt abban a helyzetben, hogy törés nélkül vigye tovább a megkezdett tárgyalásokat, a tanácstalanság hosszabb időn át tétlenségre kényszerítette azokat, akiknek ez a megegyezés a leginkább szívügyük volt. Ludvigh említett levelében azt írta, hogy „Klapka bámulatosan misztifikálta magát, midőn azt hitte, hogy Cuzát s kormányát ügyünknek megnyerte. Ellenségei hazánknak. Neked különösen ellenségeid. Hűség és szövetség csak üres szavak. Rosszabb: álarc ! Én nem szabadulhatok azon gyanúmtól, hogy az első terv alatt dákoromán üzelmek lappangtak." Ezek a dákoromán „üzelmek" — mint láttuk — egyértelműek voltak a román nemzeti mozgalom egyik sarkalatos törekvésével: a román nép egyesítésével egyetlen országban, ami nem hagyhatta érintetlenül Erdély akkori jogállását és jövőjét sem. Ludvigh levelének hangja pedig arra vall, hogy a magyar emigráció egv része távol állott attól, hogy szakítani tudjon a történeti joggal, az ország területi integritásával. Majdnem úgy fest ez, mintha az emigráció képviselői szüntelenül egy helyben topogtak volna. Az idő azonban új terveket érlelt, ha jelük még ekkor nem is látszott teljes világossággal. A magyar—román együttműködés kérdését nem lehetett egyszer s mindenf korra sarokba hajítani, ehhez a problémához újból és újból vissza kellett térnie az emigrációnak, ha nem akart lemondani arról a tervéről, hogy saját erőivel is hozzájáruljon Magyarország népeinek felszabadításához. A román és a délszláv szövetség elejtése egyet jelentett volna a forradalmi út teljes megtagadásával, vagyis a kiegyezés valamilyen módozatának elfogadásával; az emigráció túlnyomó zöme azonban semmi jót nem várt az osztrák uralkodótól és a bécsi kormánytól, és alapmeggyőződése volt, hogy Bécset, a dinasztiát csak külső erővel lehet rákényszeríteni abszolutista módszereinek elvetésére. A magyar emigráció tehát, ha hű akart maradni létének értelméhez, vissza kellett hogy térjen a nemzetiségekkel és a szomszédnépekkel való kiegyezés programjához; a legfájdalmasabb csalódás sem tehette ezt a problémát időszerűtlenné. Kossuth maga is jól tudta ezt, de az ő programjában mindenkor fontosabb hely jutott a délszláv—magyar viszony rendezésének, mint a román ügyeknek. Csakhogy a szerb segítségre építő tervek egymagukban nem látszottak kielégítőknek, a délvidéki katonai mozgalmat szükségszerűen ki kellett egészítenie az erdélyi szervezkedésnek, s ez csak a fejedelemségek felől történhetett. Nincs tehát csodálkozni való azon, hogy már az 1860. év legelején ismét a magyar—délszláv — román tervezgetéseknek lehetünk tanúi, és e tervek erősödnek abban az ütemben, ahogy Olaszország népe halad a forradalom felé. 1860 januárjában Vetter már azzal a kérdéssel fordul Kossuthhoz : miért nincs Bukarestben ? És Kossuth így válaszol: „Miért nem vagyok Bukarestben?. . . Osztom sajnálkozását. Mais que faire? Ha nincs pénzünk. Én eget-földet hozok mozgalomba, hogy