Századok – 1963
Tanulmányok - Kovács Endre: Az 1859. évi magyar–román egyezmény 293
298 KOVÁCS END1ÎE magával forradalmi változásokat. A fennmaradó politikai rendszereken belül azonban kétségtelenül bekövetkezett bizonyos hatalmi eltolódás: Ausztria gazdaságilag kimerülve, adósságokkal küzdve, külpolitikai tekintélyét elveszítve újabb válságperiódusnak nézett elébe, Oroszország nemzetközi súlya az 1849 utáni évekhez képest alaposan megcsökkent, velük szemben a francia második császárság megmentett presztízzsel úszta meg a véres és szörnyű áldozatokkal járó krími háborút, és fölényét hamarosan éreztette is partnereivel. A diplomáciai harc első valódi próbaköve a román egység kérdése volt. A párizsi békeszerződésnek a dunai fejedelemségekre vonatkozó cikkelyei az osztrák és török ellenkezés következtében nem oldották meg az egyesülés kérdését, de mindenesetre elindították az egységhez vezető folyamatot. Az egyezmény 22. cikkelye kimondta, hogy a moldvai és havaselvi fejedelemségek a jövőben továbbra is élvezni fogják a Porta szuzerenitása és a szerződő hatalmak garanciája mellett mindazokat az előjogokat és immunitásokat, melyeknek addig birtokában voltak. Az aláíró hatalmak közül egyiknek sincs joga ahhoz, hogy kizárólagos protektorságot gyakoroljon a fejedelemségek felett. Semmiféle különlegtes jog nem hatalmazza fel e hatalmakat arra, hogy a belügyekbe beavatkozzanak. A 23. cikkelyben a Porta arra kötelezte magát, hogy a fejedelemségekben független nemzeti kormányokat alakít. Az 1856. évi március 8-i ülésen Buol osztrák külügyminiszter arra hivatkozott, hogy Moldva és Havaselve lakosait nem kérdezték meg előzőleg, noha fel lehet tételezni, hogy ezek elsősorban a két fejedelemségben kialakult helyi intézményeket kívánják fenntartani, hivatkozott arra, hogy a két ország más és más, és ő — Buol — tudja, hogy a két nép nem akar egybeolvadni. Az osztrák diplomácia tehát nem nyíltan fordult szembe az egyesüléssel, ez eleve kudarcra lett volna ítélve, megpróbál tehát kibúvót keresni, elhalasztatni a kérdést. Walewski francia és Orlov orosz küldött erélyesen szembeszállt Buol fejtegetéseivel, s a vitában az osztrák fél alulmaradt. A lakosság megkérdezését azonban mind fontosnak tartották, s így került bele az egyezménybe a 24. cikkely, mely szerint a szultán mindkét fejedelemségben ad hoc divánt (nemzetgyűlést) hív össze, méghozzá oly összetételben, mely kifejezze a lakosság valamennyi rétegének törekvéseit.8 Az egyesülést óhajtó hatalmak szívesen belementek ebbe a döntésbe, hiszen eléggé ismeretes volt előttük, hogy a két fejedelemség lakosságának legfőbb óhaja az egyesülés. A 24. cikkely azonban az osztrák külpolitika nyílt vereségének tekinthető: ha ugyanis a diván összeül, az eredmény aligha lehet kétséges. Az osztrák diplomácia nem titkolta el csalódottságát, és von Prokesch báró ki is jelentette, hogy a lakosság véleményének meghallgatása az ő szemében annyi, mint egy forradalmi felhívás a magyar határszélen.9 Ezzel Prokesch találóan fejezte ki a bécsi kormánynak azt az aggodalmát, mely szerint a román nemzeti egyesülés összhangban áll a Monarchia által elnyomott népek — köztük a magyarok — érdekeivel, és a jövőben számíthat ezek aktív támogatására; de az sincs kizárva, hogy a forradalmi tervekkel foglalkozó emigráció a román ügy alakulását alkalomnak fogja tekinteni egy esetleges felkelés elindítására. Velence és Lombardia ez esetben aligha marad tétlen. A román nemzeti mozgalom vezetőit a párizsi békecikkelyek nem elégítették ki. Ez a mozgalom már régen túlnőtt azokon a kereteken, hogy szó nélkül 8 E. V. Tarie : i. m. II. 604—609. 1. 9 Thouvenel — Walewski 1856. május 8. D. A. Sturdza : Acte si documente relative la Istoria Renaseerii Romínéi. III. 460. 1.
