Századok – 1963
Tanulmányok - Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (XI–XII. század) 1
16 KUMOROVITZ L. BEIiNÁT Feltűnő, hogy Szent István király Intelmei V. fejezetének a kívánalmai szerint10 9 (azaz nem feltétlenül személyesen) gyakorolt XII. századi11 0 királyi bíráskodással kapcsolatos perjogi írásbeliségünk ismertetett emlékei (Felicianus érsek 1134-i oklevelétől eltekintve) oly módon készültek, mint a kegyelmi tényeket, adományokat stb. tartalmazó egykorú királyi és magánokleveleink. Vannak köztük teljesen magánszerkesztésű és (valószínűleg) pecsételetlen ítéletföljegyzések (pannonhalmi), továbbá magánszerkesztésű vagy esetleg az alkalmilag eljáró bíró környezetében megszerkesztett, valamint a fél és a királyi nótárius által közösen megfogalmazott királyipecsétes ítéletlevelek (zobori, bakonybéli, bozóki, veszprémi). Ennek az lehet az oka, hogy e kétfajta oklevéltípus között korszakunkban nem mosódott el még a célbeii különbség. A „de gratia" jellegű (királyi és magán-) oklevél ugyanis körülbelül III. Béla koráig (az utóbbi jóval később is) még nem föltétlenül dispositív írás, hanem inkább perjogi célzatú bizonyítéknyilvántartó eszköz, rendeltetése pedig a tanúbízonyítás előmozdítása. A perekben kimondott bírói ítélet viszont két alkatrészből áll: 1. rendezi a bizonyítás kérdését, és 2. eldönti a szembenálló felek között a jogi problémát, azaz: vagy megerősíti a köztük fennálló korábbi jogviszonyt, vagy újat állapít meg111 . Az eredmény tehát — a felek szempontjából — mindig magánjogi természetű is. Mivel pedig korszakunkban bíróságaink — úgy látszik — még nem (mindig) lépnek ki a perjogi szóbeliségből, vagyis az ítéletet nem foglalták „hivatalból" írásba, az üggyel kapcsolatos további bizonyítékok nyilvántartása és biztosítása okából tehát az érdekeltnek, ha szükségesnek tartotta, magának kellett erről gondoskodnia. Ebben látjuk a magyarázatát annak, hogy a XII. század első hét évtizedéből ránkmaradt e néhány ítéletlevél is, legalább részben, a jogi magánírásbeliség műhelyeiben és annak még vajúdó s ezért változatos formái szerint készült. III. Béla a király nevében hozott ítéletek írásbafoglalását is a királyi kancellária feladatává teszi, s 1181-ben már saját nevében kiállított oklevelébe foglaltatja a megbízásából eljáró Farkas nádornak a szamosmelléki monostor népei ügyében hozott ítéletét112 . 7. Most már az a kérdés, hogy miért nem gyökeresedett meg, és nem fejlődött tovább a XI. századvégi (pecsét nélküli) magyar magánoklevél. Vagy miért szorult rá az ingatlanok átruházásával kapcsolatos írásbeliség oly sokáig a királyi pecsétre? Ez két okra vezethető vissza: az egyik az ingatlanvagyon (elidegenítési, adományozási és) örökösödési jogának sajátos hazai alakulása, a másik pedig a külföldi oklevelesgyakorlat hatása: 109 „Quocienscumque . . . causa digna iudicari ad te venerit, vei aliquis capitalis sententie reus, noli inpacienter portare . . . vei per te ipsum diiudicare . . ., sed pocius huiusmodi negoeium ad iudices mitte, quibus hoc commissum est . . . Quando . . . aliquid, quod tue convenit iudicandum dignitati, tibi venerit, cum pacieneia et misericordia . . . hoc iudica . . ." Závodszky : i. m. 137. 1. Olv. még Váczy Péter : A királyság központi szervezete Szent István korában. Szent István Emlékkönyv. II. Bpest. 1938. 64. 1. 110 A XI. századból nem maradtak ránk ilyen természetű oklevelek.Lehetséges, hogy ez a körülmény alátámasztja Bónisnak az Intelmek keletkezése idejéről szóló feltevését. Bónis György : Válasz Váczy Péter „Néhány kérdésére". Századok 93 (1959) 529. 1. 111 Timon Ákos : Magyar alkotmány- ós jogtörténet. Bpest. 1919. 496. 1. 112 Szentpétery : Regesta 81. sz. — Kumorovitz : Pecséthasználat 33—34. 1.
