Századok – 1963

Vita - Horváth Zoltán: Kossuth Lajos emigrációs politikájának értékelése 157

KOSSUTH I-AJOS EMIGRÁCIÓS POLITIKÁJÁNAK ÉRTÉKELÉSE 163 valóban Kossutbé-e a „legjelentékenyebb kísérlet" a hazai politika demokratikusabb irányának érvényesítésére, tulajdonképpen hipotetikus, tehát eldönthetetlen kérdés. A valóság az, hogy Kossuth már 1859 után fokozatosan, 1865 után pedig már teljes mórtékben kiszorult a ténylegesen alakuló hazai politika befolyásolásának lehetőségéből. Légüres térben, a magyar élet valóságától elszakadva, közvetítő tájékoztatásokra utalva, a való élet tüneteit egyre kevésbé figyelembevéve folytatta a magukat mártírsorsra szánt fanatikusok makacsságával addigi politikáját. Nem vette tekintetbe, hogy Teleki László azért lett öngyilkos, mert az idehaza töltött néhány hónap (holott személyes tekintetben sikeres, diadalmas, megtévesztően mozgalmas hónapok voltak !) is elegendő volt annak a valóságnak felismerésére, hogy ők, az emigránsok, mást akarnak, mint a nemzeti akaratot hordozó birtokos nemesség, és hogy a nemzet mindennapos élete merőben eltér az emigráció elképzelésében kialakult heroikus élettől. Erről nagyon világosan, félre nem érthetően ír egy nappal Teleki halála után Károlyi Sándor gróf Jósika Miklósnak.1

6 Ha Kossuth kegyetlen valóság-látással képes lett, képes lehetett volna ennek minden és végső következményét tudomásul venni, akkor csak két út állhatott volna előtte: vagy hazatér, s itthon megkísérli minden befolyását latbavetve kivívni a hazai viszonyokhoz mért maximálisan kedvező feltételeket a kiegyezésre, a nemzetiségekkel való megegyezésre — vagy kintmaradva a Habsburg-ellenes emigrációban, de visszavonulva minden politikai aktivitástól, befejezni közéleti pályafutását. A hazatérés gondolata Kossuthban soha fel sem merült, ez becsületével és pátoszra hajló jellemével semmiképpen sem fért volna meg. De a másik megoldást sem tudta vállalni, s így a történelem menete oldotta meg a kórdóst az egyetlen lehető irányban: Kossuth életében legendává lett, bálvánnyá, akihez hódolattal, térdhajtásra járul a nemzet apraja-nagyja, anélkül, hogy akár egy percig is kísértésbe esnék politikája követésére. A magam, Teleki Lászlóról írott, s a közelmúltban kéziratban elkészült monográfiámban igyekszem bizonyítani, hogy Teleki öngyilkossága nem egyik indító tényezője a hat évvel később bekövetkezett kiegyezésnek, hanem befejező aktusa egy felismerésnek: annak a felismerésnek, hogy a nemzet — az egész nemzet — minden rétege kész és érett a kiegyezésre, még pedig végső esetben még rossz és kedvezőtlen, olcsó és méltatlan, de a magyar hegemóniát a nemzetiségekkel szemben, a rendi hegemóniát a fejlődő polgárosodással szemben biztosító kiegyezésre. Éppen ennek megfelelően az a meggyőződésem, hogy az emigráció csődjét nem Kossuth és a Magyar Nemzeti Igazgatóság 1859— 1860-ban követett politikája okozta, hanem ellenkezőleg: ez a politika már a bekövetkezett csődből nőtt, annak a következménye. Mindezek alapján úgy vélem, hogy a Lukács Lajos és Szabad György között kialakult és, ismétlem, rendkívül instruktiv vitában összességében Lukács Lajos értékeli egészében helytállóbban az emigráció szerepét, bárha a vitát kiváltó és mindenképpen tarthatatlan állításával szemben Szabad György teljesen indokolt és szükséges óvással élt. Szeretnék végül még néhány olyan részletkérdésre kitérni, amelyet a cikkek és válaszok érintenek, de úgy vélem, pontatlanul és félreérthetően kezelnek. Elsősorban is szeretnék arra rámutatni, hogy Pulszky szerepe a kritikus 1861. év első hónapjaiban nem ítélhető meg oly szelíden, mint azt Lukács teszi. Pulszkyt még példának sem lehet elfogadni arra, hogy aki Kossuth politikájától bármilyen irányban is elszakad, óhatatlanul a Deák-politika oldalára sodródik. Pulszky 1861-ben oly perfid kétszínűséggel tűnik fel, amit nem lehet a többi emigráns vezető magatartásával összevetni. Mert ugyanaz a Pulszky, aki január elején árulással vádolja meg Telekit, s éles szemrehányással illeti Kossuthot, ugyanaz a Pulszky, aki „balról" támadva Kossuthot azzal fenyegeti, hogy „akkor Vay, akkor Deák fogják elintézni nemzetünk jövőjót", március elején oly szemérmetlen megalázkodással folyamodik Vay Miklóshoz, hogy viselkedése a szégyenteljes árulás minden kritériumát kimeríti (mégha megalázkodása akkor nem is vezetett eredményre).1' Teljesen hibás Lukácsnak az az állítása, hogy az emigráció légkörében vetődött fel ,,a délkeleteurópai népek demokratikus összefogásának tervei között a Dunakonföde-18

O. L. Kossuth gyűjt. I. 3731. 17

Pulszky Ferenc 1861. márc. 26-án Irt kérvényében azért folyamodott Vay Miklós kancellárhoz, hogy Ausztrián keresztül való utazásra „salvus conduetus"-t kapjon, miután Magyarországon már a szécsényi kerület képviselői mandátuma mentelmi jogot biztosít számára. Kérvényét ezekkel a szavakkal fejezi be: „Engedje meg Excellentiád, hogy ezen alkalommal alólírott is kifejezhesse azon hálás érzeteket, mellyek minden magyar hazafi keblét eltöltik 1 átván mílly tapintattal és önfeláldozással kormányozza Excellentiád a mindenünnen fenyegető sziklák és zátonyok közt hazánk törékeny sajkáját. A ki Excellentiádnak magas kegyeibe mélyen érzett tisztelettel maradok Excellentiádnak alázatos szolgája Cselfalvi és lakóczi Pulszky Ferenc." (Egyébként tévedés Ferenczynek Lukács által is idézett állítása, hogy Pulszky amnesztiát kért, s nem kapott választ, mert a fenti kérvényre már májusban igen kategórikusan elutasító választ kapott a torinoi porosz követ közvetítésével.) — O. L. Udvari Kancellária, Acta Praesíd. 186Í/360. ein.