Századok – 1962

Történeti irodalom - Arató Endre: A nemzetiségi kérdés története Magyarországon. 1790–1848 (Ism. Csatáry Dániel) 877

879 TÖRTÉN ETI IROD A LOM lagos békülékenysége és beilleszkedési készsége is következett. Nyugat és Kelet-Európa között nem az a lényeges különbség, hogy ott türelmesebb volt az asszimiláció mint itt, hanem ott azért volt türelmesebb, illetve tűnt annak, mivel a kapitalizmus fejlődésének intenzitása következtében sokkal szélesebbek voltak azok a területek (város, ipar stb.), amelyek felszívták a számszerű súlyban jelentéktelenebb nemzetiségiek egy részét, s a kikerülhetetlen asszimilációt észrevétlenül bonyolították le. Ezzel függ össze az is, hogy minden soknemzetiségű s a polgári fejlődés útján járó államban előtérbe lép a többségi nyelv elsajátításának az igénye, ami önmagában még nem tulajdonítható reakciós lépésnek, de az már igen — és erre a munka helyesen utal —, ha a többségi nép nem biztosít a szükségleteknek megfelelő intézményes lehetőségeket arra, hogy a kisebbségiek saját kultúrájukkal s nemzeti nyelvükkel szabadon élhessenek. A munka komoly érdemének tudható be az is, hogy a bonyolult kérdéscsoportnak a vizsgálatában marxista szempontokat érvényesít. Korántsem esik abba a hibába, amelyet a Korunk 1959 februári számában "Varga L. tesz szóvá egyes történészekkel kapcsolatban, hogy ti. ők a nacionalizmus elleni harcot csak a másik nemzet burzsoáziájára terjesztik ki. Arató ugyanis, amellett, hogy bírálja a magyar nacionalizmus szerepét, a nemzetiségi nacionalizmusok káros vonásai felett sem húny szemet (elítéli például Habsburg-barát politikájukat, s nagyon helyesen azokat az áram latokat értékeli elsősorban, amelyek a nemzetiségi paraszti tömegek társadalmi követeléseiről sem feledkeztek meg), s egyúttal azokat a magyar törekvéseket is tárgyalja, amelyek a nemzetiségek elismertetésén fáradoztak. Ha a korabeli hatalmasságok, mint Toront ál megye alispánja is a nemzetiségi célokat „gyalázatos elveknek" tekintették, Arató könyvéből kiderül, hogy voltak magyar politikai és kulturális törekvések, amelyek e tekintetben is haladó, előremutató nézeteket vallottak, ós együttérzően foglalkoztak a nemzetiségek életével. A magyar és a nemzetiségi mozgalmak rokontörekvései a fejlődés azonos vonásaiból fakadtak, és ezen a talajon bontakoztak ki azok a sokoldalú és pozitív kulturális kapcsolatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy az éledező ellentétek sem tudták e népek együttélését megszüntetni. Arató tehát általános törvényszerűségek érvényesülését ábrázolja — mindamellett az egyes nemzetiségek fejlődésének sajátosságait is megrajzolja —, és egész felfogásával azt igazolja, hogy a nemzetiségi kérdés történetének vizsgálatában nem lehet egyoldalú szempontokat érvényesíteni. Külön kell szólni a könyv forrás- és irodalomjegyzékéről, amely a több mint 800 oldalas munka közel egy negyedét alkotja. Arató e tekintetben is szakít azzal a felfogással, amely deduktív módon bizonyos tótelek illusztrálására a nemzetiségi történetre vonatkozó anyagnak csak egy részét vette figyelembe, és a hozzáférhető teljes anyag feldolgozásának az igényével lép fel. így építi fel hallatlanul precíz munkával az egész művet, de aprólékosnak tűnő feldolgozásával nem mítoszokat teremt, hanem a még élők lerombolásához járul hozzá. Többek között azzal, hogy nemcsak a témára vonatkozó korábbi magyar munkákról ad historiográfiai elemzést és értékelést, hanem a szlovák, cseh stb. feldolgozások nacionalista nézőpontját vagy dogmatikus szemléletét is elutasítja. Űgv érezzük azonban, néhány munka megítélésénél a szerző nem vette eléggé figyelembe azt, hogy ezek az előző korszakokhoz képest, a maguk idejében mi újat hoztak a nemzetiségi kérdés történetének feldolgozásában. Jászi Oszkár és a polgári radikálisok például nemcsak szavakban ítélték el a nemzetiségi elnyomást, ós a kérdésre vonatkozó szemléletük semmivel sem állott alacsonyabb szinten vagy rendelkezett több korláttal, mint mások álláspontja. Hasonlóképpen nem lehet sommásan egy kalap alá vermi a két világháború között írott munkák mindegyikét sem. Hiszen a revizionizmus eszmekörótől elfordu'ó s az együttélő népek valósága felé tájékozódó politikai eszmeáramlatok hoztak létre olyan munkákat is, amelyek még ugyan a marxizmus —leninizmus biztos iránytűje nélkül, de már a realitások megfejtésére törekedtek. így például Bitay Árpád munkái, amelyek 1922-ben első ízben tájékoztatták a magyar olvasóközönséget a román irodalomtörténet értékeiről, fordításairól nem is beszélve, többet nyújtanak a szokványos burzsoá összefoglalóknál, és Mikó Imre hatalmas monográfiájának megszületésében is inkább azok a nézetek játszottak szerepet, amelyek a magyar kormány nemzetiségi politikájától való elfordulásra s kiábrándulásra mutattak, semmint azok, amelyeket a szerző feltételez. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy a hármas funkciót betöltő (bibliográfiát, jegyzetapparátust s historiográfiai értékelést nyújtó) irodalomjegyzék nehezen áttekinthető, a szöveg és a forrásjegyzék párhuzamos olvasása bonyolult feladat, és az idézetek, valamint a bizonyító anyag megkeresése külön munkát igényel. A teljességhez tartozik az is, hogy bár a munka maga jól tagolt, áttekinthető, s szilárdnak mondható logikai felépítéssel rendelkezik, néhány kisebb szerkesztési mulasz-