Századok – 1962

Történeti irodalom - Földes Péter: A túlsó partról (Ism. Fogarassy László) 347

306 TÖRTÉNETI IRODALOM 348 Az életrajzot történészek is haszonnal forgathatják, mert mint korrajz is megállja a helyét. A szerző előtanulmányairól a kötet végén felsorolt forrásmunkák tanúskodnak. A könyvet fényképek teszik élénkké, kár, hogy egyetlen térképvázlatot sem találtunk benne. Stromfeld Aurél életpályája sorsdöntő fordulatot vett, amikor mérnök apjának halála folytán családja elszegényedett. Emiatt kénytelen abbahagyni gimnáziumi tanulmányait és felvételre jelentkezik a Ludovika Akadémiában, a gróf Butler-féle alapítvány egyik helyére. Ennek elvégzése után a soproni 18. honvédgyalogezredhez kerül szolgálattételre, hogy megkezdje a garnizonból garnizonba helyezett katonatisztek szokványos odisszeáját. Katonái szeretik, feljebbvalói megbecsülik a tehetséges és tanulnivágyó fiatal tisztet. Miután bejut a bécsi cs. és kir. vezérkari iskolába (Kriegsschule), megnősül. A vőlegénykor boldog napjait a kauciógondok keserítik meg, de nem tágít menyasszonyától. A világháború kezdetén már őrnagy, rövidesen alezredes, majd ezredes. Mint hadtestvezérkari főnök megfordul a szerb, orosz és olasz fronton és egy csomó hadikitüntetést érdemel ki, közte a Lipót-rendet. Az összeomlás után fegyelmezett ezredet hoz haza, átveszi a Ludovika Akadémia parancsnokságát, majd Böhm hadügyminiszter mellé kerül államtitkári mőnségben. Csatlakozik a szociáldemokrata párthoz, új néphadsereget akar szervezni a munkásságból. Terveinek legnagyobb kerékkötője Pogány József. A szerző nem írja meg, de tény, hogy Stromfeld a proletárdiktatúra kikiáltása után azért kérte nyugdíjaztatását, mert hadügyi népbiztosként éppen Pogány került a hadügyminisztérium élére. És éppen a szervezési főcsoport irányítását veszi át, amelyhez Stromfeldet mint katonai szakközeget osztották be. Amikor a Tanácsköztársaságot megtámadja a román királyi hadsereg, visszahívják győri magányából. Átveszi a keleti hadseregparancsnokság, majd az egész Vörös Hadsereg vezérkari főnökségét. Kezdeti balsikerek után sikerül a tokaji hídfőből támadó románokat és a Salgótarján—Miskolc vonalát rohamozó cseheket visszadobni. A diadalmas északi hadjárattal írja be Stromfeld nevét a történelembe. Amikor a Tanácsköztársaság vezetőinek utasítására feladják az északi megyéket, Stromfeld haragjában otthagyja állását. Csak az augusztusi összeomlás idején jelentkezik újból, hogy a IV hadtest parancsnokságán tevékenykedve megmentse a fővárost az anarchiától és az idegen megszállástól. Kár, hogy a szerző nem ír bővebben erről a munkásságáról. 1919. augusztus 17-én Stromfeldet Siófokon letartóztatja a Prónay különítmény. Történelmi pályafutását tragikusan zárja le a hadbírósági ítélet, amely börtönbüntetésre, rang vesztésre és kitüntetéseinek elkobzására ítéli. Kiszabadulása után tevékeny részt vesz a munkásmozgalomban, amikor 1927. október 10-én meghalt, a munkásság óriási tömegei kísérik ki a temetőbe. A fasiszta rendszer bukása után megalakult népi demokratikus kormány pedig rehabilitálja, s egyúttal in memóriám vezérezredessé előléptetve, özvegyének ennek megfelelő nyugdíjat biztosít. A történelmi szereplők színes kaleidoszkópját látjuk a könyvben: filmszerűen megörökíthet ően jelenik meg előttünk Kun Béla és Böhm Vilmos, Landler és Haubrich, Tombor és Julier, a vezérkari főnökségben elődje, illetve utóda, Szántó Béla és Rab Ákos, valamint legközelebbi munkatársa, a szerény kis gépírókisasszony, Mák Anna. Szerepel még Korner őrnagy, akivel Stromfeld Bécsben barátkozott. Korner tábornokként fejezte be a világháborút, volt hadügyminiszter és a második világháború után osztrák köztársasági elnök. A szerzőt azért érdekli különösebben ez az osztrák tiszt, mert ő szervezte meg az osztrák munkások fegyveres testületét, a Schutzbundot, az 1934. évi bécsi munkásfelkelés katonai vezetője volt és a Schutzbundot választja majd Stromfeld mintául, amikor a Horthy-korszakban, mint a magyar szociáldemokrácia balszárnyának tagja, megszervezi a munkások R-gárdáját. Nem ártott volna talán többet írni Kerekess József alezredesről, a miskolci csata hőséről, hiszen a győzelem után a gödöllői főhadiszállásra vezényelték, mint a vezérkari főnök állandó helyettesét. Rab Ákos alezredessel, a 6. vörös hadosztály parancsnokával foglalkozva (Salgótarján és Kassa hőse volt) a szerző megemlíti, hogy az északi területek feladása miatt felbőszült Rab hadosztályával Budapest ellen akart indulni. Ennek az akciónak végzetes politikai következményei lettek volna, ezért politikai megbízottja a neki szánt szerepet nem vállalta. Rab Ákost rendelkezési állományba kellett helyezni. Stromfeld utódja, Julier alezredes elveszítette a tiszai hadjáratot. Böhm nyomán közhit volt, hogy Julier a hadrendet (mások szerint a haditervet is) elárulta az ellenségnek. Nem találtunk volna semmi kivetnivalót benne, ha Földes Péter ráhagyatkozva tekintélyes nevekre, ír egy hatásos kómhistóriát. A szerző azonban elveti a Julier-féle árulási legendát. (Ezt egyébként a magyar Vörös Hadsereg tevékenységéről kiadott dokumentumkötet is elejtette, Liptai Ervin pedig a Társadalmi Szemle 1959. évi 5. számában tanulmányt írt a magyar Vörös Hadsereg harcairól, amelyben a tényeknek megfelelően értékelte Julier szerepót.)