Századok – 1962

Történeti irodalom - Rónay György: Petőfi és Ady között (Ism. M. Kondor Viktória) 345

306 TÖRTÉNETI IRODALOM 345 tagja, de oly mellékesen fordul elő, hogy bízvást magyarázat nélkül maradhat (373. 1., 21. j.). Ha azonban jegyzetben dűlt betűkkel kiszedetjük valakinek a nevét, akkor annak az adatait valóban tisztáznunk kell. Tehát nem tehetjük meg Henriette Carl-t a Nemzeti Színház tagjává (370. 1., 14. j.), mert ha ő ott volt, ugyan miért primadonnáskodhatott Schodelné? és nem térhetünk Simon Florent ügyvéd, szópíró felett „ismeretlen személy"ként napirendre (391. 1., 49. j.). A jegyzetelés hiányait, érzésünk szerint,több elmélyedéssel el lehetett volna kerülni. Reméljük, hogy a második kötet kiadása alkalmával a magyarázó szöveg teljes egészében méltó lesz a kiadvány értékéhez. MÁLYUSZNÉ CSÁSZÁR EDIT RÓNAY GYÖRGY: PETŐFI ÉS ADY KÖZÖTT (Az újabb magyar irodalom életrajza 1849—1899) (Budapest, Magvető. 1958. 249 1.) A szűkebb szakma határain túl — így a történészek körében is — komoly érdeklődésre tarthat számot ez a könyv, mely a múlt század ötvenes éveitől Adyig vázolja fel költészetünk fejlődését. Nem hivatásos irodalomtörténész, olyan szerző tollából tárul az olvasó elé ez a kor, aki költő, műfordító, esszéista, avatott mestere a tollnak. Indításul találó idézetekkel és a kor lényegót sűrítő leírással érzékelteti az önkényuralom alatti társadalmi viszonyokat, s benne az irodalom helyzetét. Önámítás a politikában, színvonaltalanság az irodalomban, így lehetne jellemezni az ötveneshatvanas éveket. Az irodalom a cenzúrával s a közönség részvétlenségével küzdött. Felvirágzott színtelen virágaival az Arany- és Petőfi-epigonisták kora. Az elbeszélő irodalom az élet ós valóság problémái elől kitérő illuzionizmust tükrözött. A köztudat a meghamisított költői portrékhoz alakította ideáljait. Arany — a legfőbb ideál — kedélyes, nyugodt, bölcs költő, nem pedig „a nemzeti tragédia által sebzett lélek hangulatát, árnyékos kedélyvilágát kifejező lírikus" (48. 1.). Rónay megvilágítja, hogyan vetődött Arany költészetére, kedélyvilágára a nagy nemzeti tragédia — a forradalom bukásának árnyéka —, s miként óvta ő költőtársait tudatosan esztétikájával, elveivel e tragédiába merüléstől. A realitásra való törekvés- igénye nyert kifejezést Arany és Kemény esztétikájában, amikor a „jellem és az idő folytonos alakító viszonyának ábrázolására" biztatták az írókat, Jókai eszmónyesítésével szemben fejtegetve, hogy ne tendenciákat személyítsen meg az író, ne álomvilágot emeljen a való fölé, hanem „a realitás lényegileg elemzett elemeiből hiteles világot hívjon életre, és benne a jellemek hiteles emberi útját ábrázolja" (51. 1.). Gyulainak, a kor legfőbb kritikusának nincs füle az új hangokra, s esztétikája a realitás ábrázolását követeli ugyan, de nem az írói tapasztalaton átszűrt lényegest, hanem „amit a józan ész és a közös konkrét tapasztalat közmegegyezésszerűen realitásnak ismer". Igazságot, haladó eszmét az önkényuralom éveiben felnőtt új költői nemzedék nem látott maga előtt. Eszményük nem a harmonikus, fegyelmezett ember, hanem a szenvedélyei tüzében égő zseni. Az új nemzedéket a klasszikus népnemzeti iskolától nem annyira az esztétikai véleményük különbözősége választja el, hanem inkább élményviláguk, ihletőik, ízlésük különbözősége. Az új nemzedék (Zilahy Károly, Reviczky Szevér, Reviczky Gyula stb.) Vajdát tekintette eszményének, akivel rokon élményvilág, ízlés kapcsolta őket össze. Rónay találóan érzékelteti és elemzi, mint birkózik az új élmény Vajdánál a formai öröKséggel, hogyan vált hangot egy-egy petőfies intonálás, s hogyan vonul be a hagyományos dalformába a szimbólum (Sirám, Gina emlékére stb. sorai). 1856 a versek kelte. A magyar líra már új formai-tartalmi keresésével Ady felé indul. * „Határainkat ostromló kapitalizmusról", más helyen pedig a 67 után hazánkba „bezúdult kapitalizmus"-ról beszél Rónay. Úgy tűnik, nem egyszerűen helytelen fogalmazás ez, hanem helytelen szemlélet. Az a bizonyos, még széles körben honos hibás nézet