Századok – 1962

Történeti irodalom - A Stockholmi Történészkongresszus ókortörténeti előadásai (Ism. Hahn István) 293

TÖRTÉNETI IRODALOM 295 с) az adott viszonyoknak történelmileg belátható időn belüli megszüntetését kell •eredményeznie. Az osztályharc ilyen, legalább is önkényesnek nevezhető meghatározása esetén persze ugyanúgy tagadni lehetne és kellene a feudalizmusban a jobbágyok osztályharcá­nak meglétét a késő-középkori nagy parasztfelkelések előtt, vagy a kapitalizmusban a proletariátus osztályharcának valamennyi korai megnyilvánulását, a munkásmozgal­mak ún. ösztönös szakaszát, amely — a marxizmus forradalmi ideológiájának megszüle­tése és elterjedése előtt — az adott társadalmi viszonyok elvi elismerésének talaján, elsődlegesen a reális gazdasági viszonyok javítására irányult (munkabér, munkaidő, büntetéspénzek eltörlése, szervezkedési és sztrájkjog körüli harc). Tudományosan tehát legalábbis nem korrekt, vagy enyhébben fogalmazva, súlyos tájékozatlanságra vall a szerzőnek az az eljárása, hogy adott fogalomnak a marxista kutatóktól eltérő értel­mezése alapján ugyanennek a fogalomnak történelmi létezéséről, ill. hiányáról vitát folytasson a marxista kutatókkal. Itt azonban nemcsak terminológiai kérdésekről van szó, hanem adatszerűen is vitatható megállapításokról. A rabszolgák reális, és a szerző megítélése szerint „mindkét felet kielégítő" életviszonyaira a tanulmány (87. 1.) elsősorban a késő-hellénisztikus és római polgári komédiákban bemutatott rabszolga-típusok alapján következtet. A válasz­tás maga, legalább három szempontból, nem mondható szerencsésnek: a) A hellénizmus már a rabszolgatartó rend bizonyos fellazulásának, kezdődő bomlásának kora, amelyet a római hódítás mesterségesen tudott csak konzerválni (éppen emiatt tekinthetjük ezt a hódítást ezen a területen és ebben a vonatkozásban feltétlenül retrográd jelenségnek). A hellénisztikus rabszolgatartó viszonyok tehát már nem tipiku­sak a rabszolgatartás klasszikus formáira. b) A vígjáték a maga műfaji jellegénél fogva nem alkalmas egészen éles, antago­nisztikus jellegű konfliktusok bemutatására: az ellentéteket idillizált és szelídített for­mában kell bemutatnia, tehát életközelsége ellenére sem az a műfaj, amely adekvát módon mutathatná be a rabszolgatartó és rabszolga ellentétét. c) Éppen e műfaji jellegénél fógva az új-attikai komédia és római változatai a rabszolgáknak főként egyik típusát, a házi rabszolgát mutatják be. Ezt a rabszolga­típust pedig joggal nevezhetnénk az antik társadalom „rabszolga-arisztokráciájának". Hogy éppen ezek (de csak ezek !) esetében a személyes érintkezés a jogi helyzethez képest a valóságos helyzet olyan kötetlenségét eredményezhette, amely még a bizalmaskodásig és elfogulatlan személyes kapcsolatok kialakulásáig vezetett, nyilvánvalónak fogjuk tartani, de nem terjeszthetjük ki a rabszolgák nagy tömegeire: tehát nem tipikus jelenség. A szerző a rabszolgák megveretését „csupán a kor és környezet, szabadok között is megnyilvánuló durva szokásainak" tulajdonítja. De az alexandriai Hérondas egy mimijambusában1 0 a haragos úrnő ezret akar veretni a rabszolga hátára és külön ezret a hasára (vígjátéki jelenetről lévén szó, a büntetést végül is elengedi). Plautus Captivi­jóben (721. kk., 997. kk.) a rabszolgatartó rabszolgáját hirtelen haragjában kőfejtőkbe küldi, ahol „éjjel bilincsbe verve lesz őrizet alatt, nappal a föld mélyében fejti a köveket" (729. k.). Itt „az alvilági kínoknál is súlyosabb szenvedések" várnak rá (998. kk.) és még „a fáradtságot is munkával kergetik itt ki az ember testéből"- Plautus a rab­szolgákat tréfásan „párduchátú népség"-nek (hátuk a sok veréstől olyan csíkos és foltos, mint a párducbőr), másutt pedig „vasembereknek" nevezi (mert vasbilincsekbe vannak verve). Szelíd tréfálkozással ösztökének (stimulus) nevezi a flagrumot, ezt a vastüskék­kel ellátott, bőrből és drótból egybefont korbácsot, amellyel a szemöldökfához kötözött rabszolgákat — a házi rabszolgákat is ! — fenyíteni szokták.11 Nem valószínű, hogy ez a, vígjátékokban magától értetődőnek tartott, tehát nem tragikusan torzított bánásmód „a rabszolgákat is kielégítette volna". Még a szerző által némileg önkényesen kiválasztott forrásanyag, a hellénisztikus és római vígjátékírás tanúságtétele sem igazolja tehát következtetéseit. 2. Nem csekélyebb figyelmet érdemel a szerző már vázolt álláspontja a rabszolga-Jelkelések időben és térben korlátozott, történelmileg végső soron epizódikusnak tekintett jellegéről. Hogy ez a szemlélete a marxista történetírás elleni bírálattá válhassék, abban kis mértékben egyes marxista történészek is hibásak. Volt ugyanis a közelmúltban, abból a hibás szemléletből kiindulva, hogy a rabszolgák osztályharcának legfontosabb, adekvát formája a rabszolga-felkelés, olyan törekvés, hogy ezeket a felkeléseket minde­nütt és minden áron, akár az eredeti forrásokon is kisebb-nagyobb erőszakot elkövetve, " Hérondas : Mimijambi V. 33 k., 48 к. 1. 11 Vö. pl. Menaechmi 951, Trinummus 247, Mostcllaria 1167; Terentius: Phormio 220. Vő. Maróti E.: Az élősdi. Bpest. 1961, 83. 1.

Next

/
Thumbnails
Contents